Két dolog igazán izgalmas az iparművészetben. A megrendelő megismerése és az interpretáció, azaz a folyamat, ahogy egyszerű tárgyakból műtárgy készül.
        Ahol két ember találkozik az esztétikum közös nyelvét keresve, mindig létrejön egyizgalmas, fordulatokkal teli új történet.

Az alkotó
        Először magabiztos szabadságot kell találni a már meglévő szakirodalomban, úgy a művészettörténetben, mint a lélektanban. Önismereten át vezet az út az esztétikai érzék, majd a saját alkotások tiszta útvonalának kialakításához. Eltart egy darabig, míg a psziché már nem a múltat dolgozza fel az alkotásokban, nem véleményt, világnézetet keres. Átjárhatóvá tenni az alkotói természetet motivációtól precizitásig nagy munka, ami sokszor könnyekkel, önfeladással, rengeteg munkával jár. Aztán mégis megtörténik: egyszer csak művész lesz az ember. Olyan, mint a rutinos autóvezető. Aki eléri, már észre sem veszi. A tanulás elején áhított siker helyett addig nem érzett kíváncsiság tölti el az embert. Mindenre nyitott lesz, mindent látni szeretne. Figyel és koncentrál. Aztán ez is elfogy. Tanácstalan, csendes pillanat ez, majd lassan, de biztosan bontakozik a küldetés tudata:" magamat bejártam, de nem lehet teljes a szabadság, míg mások zártságába ütközöm. „

A befogadó
        A szabad véleménynyilvánítás folyamata hasonló a felnőtté válás folyamatához. Eleinte az egyediség útvesztőjében mindent megpróbálunk saját véleményként megjeleníteni, amit valaha ember alkotott vagy mondott. Persze ez fárasztó, és nem nehéz rájönni, jobb eltűnni az arctalanságban. Legalábbis kényelmes sértetten gubbasztani valahol, míg ez is kezd unalmas lenni. Senki sem keres, hiszen senkinek sem hiányzunk. A pesszimista korszakban felgyűlt felesleges mozgásenergiát felhasználva vetjük be magunkat a pozitív életfilozófiába, az önszeretet magasságaiba. Persze innen is szép pofára esni, főleg a pozitív oldalunkra. Csak aztán, tisztán a szimmetria kedvéért tuti, hogy a fal adja a másikat. Kezd gyanús lenni, hogy a magunk által okozott problémák frappáns megoldásában elfogyunk, és csupán energiatakarékosságból áttérünk a megoldás centrikus életmódra. Alázatosak és túlterheltek leszünk, alig marad időnk magunkra. Ez talán nem is akkora baj. Az élet végül is nem a boldogságról szól. Aztán ez is elfogy. Tanácstalan, csendes pillanat ez, majd lassan, de biztosan bontakozik a küldetés tudata: magamat bejártam, de nem lehetek szabad, míg mások zártságába ütközöm."

A találkozás
        Nyitottság: örök filozófiai talány! Az élettapasztalat mindent tud a külsőségekről. Az élet belső megtapasztalása a belső világ rejtelmeibe vezet. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. A művészek világa a belső bölcsesség válaszaiból áll. Mindez semmit nem ér jó kérdések nélkül. Az élet praktikus útján járók örökké mozgásban vannak, a dinamikát az újabb kérdések adják, amik csak újabb kérdéseket szülnek. De mit ér mindez válaszok nélkül?
     

       A katarzis az a kiteljesedett pillanat, mikor az ellentétek valódi természete feltárulkozik: miszerint nincs ellentét, csak rossz volt a nézőpont.                                                                                                                        

       Ha két ellentétesnek hitt folyamat valójában egymást megtalálva tökéletes szimbiózist alkot, először minden elcsendesedik, majd elkezdődik az összhang szimfóniája, melyben a személyiség abban a biztonságérzetben oldódik fel, hogy végre elengedi és megtalálja önmagát. Végre szabadon.