Amikor egy intézetben autista gyermekekkel találkoztam, először egy világ omlott össze bennem. Akkoriban sokat olvastam róluk, alig vártam, hogy élőben is beigazolódjon a sok okoskodás.
Nem ez történt.
      Arctalan, támpont nélküli térben találtam magam. A kezükkel láttak, a fülükkel néztek, a szemükkel hallgattak.
      Aztán leguggoltam az egyik mellé,gondoltam, mit veszíthetek.Akkor észre sem vettem, csak elmerültem a világában. Tíz év után is pontosan fel tudom idézni a műanyag gömböt, amit bámultunk. A szájában forgatta, minden egyes kicsi darabot újra és újra átélve. Elüt a lényem,az egom, az időm. Kinyílt a tér, és láttuk a színes fényeket. Az összetört időcserepek cseppenként simogatták a létezést újra és újra és újra.Nem volt védelme az arctalanságban választható szerepek között, közel volt hozzám, de mégis távol. Az individuum bűntelen templomába zárva ücsörgött, hagyta, hogy ki be járjak nincstelensége színpadán. Az élményt úgy adta át, hogy nem vett el cserébe semmit, tudatom tehát a képszerű emlékezés helyett térben mentette el.
      Szédülten álltam fel, talán húsz perc is eltelt. A folyosón csoportokban mentek kezet mosni. Óvodás korúak voltak.
      Az egyik kisfiú a szemembe nézett. Mélysége korlátlan volt, és megállíthatatlan. Bölcsessége, mely parlagon hevert egy kútból üvöltött néma kiáltással.
Úgy éreztem lelassulok és hátrafelé újra nekiütközöm az idő falának, melyen ő könnyedén, tünékenyen lépett át, mint a lélek ködén a halvány őszi csillagok.Zavart félelemmel sodródtam közöttük, tisztelve nevelőiket. Úgy éreztem, soha nem láttam még ilyen leplezetlen őszinteséggel az érzékszervek vizuális csapdáit, a virtuális valóság, melyet egy egész korszak társadalma igazol vissza elveszett.
     Az utcára lépve szinte futottam, kisemmizve, elvesztve a sok hasznosnak gondolt előre gyártott elméletet. Nem én sírtam, a könnyek a szememből jöttek, de idegenek voltak és árulók. Velük akartam maradni örökre, de fél órát sem bírtam valójában.
     A találkozás misztikuma nem halványult bennem.Segíteni szerettem volna, de egy életre megtanítottak, hogy semmit nem ér az előre elhatározott, önmagunkból eredő, magunkat ajánló dicsőség.
     Ma már terápiákat tartok.Azóta tudom, az autista gyermekektől kaptam életem első, és talán legfontosabb tanítását: csak akkor segíthetek, ha együtt mozgok a létezéssel, az élet bármilyen formájának empatikus tiszteletével.
     Ahol két lélek kíváncsisága kérdéssé válik, együtt találhatnak válaszokat. Ahol két ember világa azonosul, akár egyetlen, tiszta pillanatra, ott Isten megjelenik. Kinyílik az individuum végtelen eszköztára, időtlen intuíciókkal tanít a tolerancia cselekvő bölcsességére.
Nekik nem segíthettem. A tapasztalat, amit tőlük kaptam segít segíteni másokon.