Az apokalipszis kora

Milyen korszakban éltünk eddig? Jézus születésétől számítható az emberiség történetének legsötétebb korszaka, a halandóság kora. Az embernek eredendően nem természete a halál. Valamikor az életért éltünk, szépség, esztétikum és szabad szellemiség jellemezték az élet alapvető szükségleteit. Mindez köthető volt az élő isten megújuló jelenlétéhez. A természetes világ minden matéria szintjében szabad áramlás zajlott, intuíciót, inspirációt adva a cselekvésre. Jézus halálával a tér bezárult, és megkezdődött az apokalipszis korszaka. A szentlélek energiája, mely utoljára töltötte fel élettel a világot, szabott mennyiségű, gazdálkodásra bocsájtott információként kísérte végig a zárt rendszerek történelmét. Megkezdődött az energiák újra hasznosított körforgása. A reinkarnáció ismétléseket hozott, az egoba zárt lélek illúziókba sűrítette hétköznapi létét. Az élő isten kétezer évre távozott világunkból, maga után hagyva a virtualitás mesterséges fény viszonyait. Az egy igazság látása elveszett, helyére a személyes, alternatív valóság összeegyeztethetetlen káosza lépett. Az idő, mely lineáris parancsával lassan körbefont mindent, ismétlődésekkel és bezártsággal, fenyegetettséggel ítélte a benne élőt önkéntes rabságra, lassú haldoklásra. Az evolúció során az idő mint zárt burkolat szőtte körül a fénytől elzárt utazót, s míg a halál völgyében jártunk, elszigetelődve veszítettük el az egymásra hatás, az egymásban élés csodáját.

Az apokaliptikus személyiség

A zárt térben sötét bűntudathoz alkalmazkodó ember nem veszítette el a hitét, titkos üzenetekben, lepecsételt ereklyékben hordozta a reményt, az egy igazság tudatának fékezhetetlen vágyát. Fegyelmezetten takarékoskodott érzelmeivel, hitével, életével. Az örvénylő időhöz való alkalmazkodás az önpusztítás fegyverével kényszerítette térdre az egyediséget. Kialakult a tudatalatti kaotikus alvilága, mely a kollektivitást, szinkronicitást, ősiséget mélyen magába rejtette az ébredő ráció elöl. A szabad akarat makacs alkalmazkodása a túlélésért küzdve tökéletes védekező rendszerré alakult. Az ego, mint vezér motívum, evolúciós fejlesztésbe vont minden új módszert az egyed túlélése érdekében. Minden történet végén a halál, a veszteség figyelt, minden történet elején ennek tagadása. Az elfojtott disszonanciák a taszító mágnesek őrületes erejével igyekeztek az élet és halál egyesülő energiáit minél messzebbre lökni egymástól. Az emlékezés volt a gyógyír a harcban szerzett nyílt sebekre, a múlt oltalmazó feloldozása, a szeretet emlékezete, a jövőbe hajított félelmek időnyerő szertartásai. Végül az egyén központú világban a magány őrületében létrejött a projekció, a virtuális emberi kapcsolatok shakespearei dialógusai. Mert nem adtuk fel soha, hogy újra megtaláljuk egymást. Művészek égtek el hogy őrizzék a lángot, filozófusok őrültek bele hogy átörökítsék a titkot. Tudósok kutatták a kiutat arctalan szolgaságban. Rászolgáltunk az élő isten bizalmára, hiszen kétezer tizenkettőben nem robbant fel a világ.
Jó hogy végre vége!
Az új korszak az út eleje még. Az élő isten visszatért világunkba.Először a lineáris idő fogsága szűnik meg, majd feltárul a tudat valós természete. Visszakapjuk a bolygók felügyelete alá rendelt emocionális rendszereinket, az egyediség bölcsességét, a szeretet intuitív erőhatásait. Hosszú út áll előttünk mire megértjük a végességből kiszabadított szellemi projektek örök élethez vezető lehetőségeit, az egymásra hatás jótékony felelősségét,hatalmát. A vezetettség valós élményét. Megtanuljuk letenni az idő korlátait, és vágyainkból teremtünk új matériát.

Az eszköz

Az egyén mostanra a közhelyekkel bevont védekezésre képtelen idegrendszer bénult áldozata lett. Lehetett volna...de nem ez történt. Itt az idő hogy ősi akaratunk ébredjen, tudatosság alá vonjuk valós természetünket. A tudat hármassága az eszköz, melyet mostantól úgy kell használnunk,mintha autónk, hajónk és repülőnk lenne egyszerre a térdig kopott cipőtlen lábunk helyett. Fel a hétmérföldes csizmát, és ismerjük meg az új világot!!

Mi történik a világban?

Tulajdonképpen az anyagszerkezet fénytől elzárt, belső mátrixának felkönnyítése. Amikor Newton fejére esett az a bizonyos alma, megnevezte a jelenségben a gravitáció jelenlétét, egységnyi idő alatti mérhetőségének, kiszámíthatóságának szükségességét. Ez hasznos sok szempontból. De főképpen arra figyelmeztet, hogy ha valami gyorsan magasról ránk esik, az komoly fejtörést okozhat. Fogalmazzunk egyszerűen, kemény(fej) és súlyos(probléma) találkozása vegyítve az emberi idegrendszer észlelési reakcióival a kíváncsiságot is legyőző fájdalom fokozatait jelenti elsősorban. A kutatás motivációja tehát az elkerülés, átirányítás, hiszen eleve elrendelt egységnyi idő alatt a fájdalmas ütközés mindenképp megtörténik ha nem változtatunk helyet. De mit jelent mindez, egy fölkönnyített anyagstruktúrában? Ha például kivonjuk a rendszerből az időt, és ezzel az eleve elrendelt ütközést is?A gondolatok új perspektívát nyerhetnek. Változtatható időfeltételekkel az alma analóg lehet a maggal ami magában hordozza a fát és annak termését is. Tehát ültethetsz egy fát, és talán évek telnek el, mire leesik az alma. Az új anyagszerkezet az idő kreatívan szabályozható ideaformátumainak alkotóelemeit fogja tartalmazni, azaz a matéria belső szerkezete öt érzékszervvel felfogható tartományában változatlan marad, de a hatodik és hetedik érzék számára felfogható spektrumban más téridő koordinátákban jelenik meg a valóság eleve elrendelt strukturális alapja. Az eddig illuzórikus valóságként emlegetett rendszerek az egyén számára hozzáférhetőek lesznek. Ez közvetlen hatás gyakorolását jelenti a saját környezetre, valós érzelmi interakciót a személyes kapcsolatokban.(pl.:felerősödnek és hitelessé vállnak a megérzések) A hazugság és csalás a jövőben úri szeszély, hétvégi társasjáték lesz és nem a hétköznapi élet útvesztőinek alapja. Az idő mint egyéni relativitású hordozó lesz jelen.

A gondolkodás személyes és kollektív fénytermészete. Van e térképe a gondolatoknak?

A hármasság szellemterében épült fel világunk. Ennek értelmében a valós tudatosság három részegység összerendezésével válik egésszé.(megrendezett virtuális mátrixunk, azaz az illúziók tere sík kép emlékezetű, ezért beszélt Freud tudat és tudat alatti felosztásról. Ez két dimenzió, sötét és világos, árnyék és fény, fent és lent rendszerében építkezik.) Ez a rendszer adja meg a gondolkodás egyediségének térképét fantázia és realitásérzék között komponálva. A térkép akkor rajzolódik ki, ha a gondolat felül emelkedik egoba zárt horizontjáról. Az emocionális rendszer kreatív energiái képesek egy pillanatra kiléptetni és elemelni a nézőpontot olyan magasságba, ahol a létfenntartási ösztöntudat, a személyes érzelmi érintettség és az objektív sorsfeladat egymást kiegészítve látható, mintegy felülnézetből. Ha a tudat képes a most - ba lépve erre a pillanatra koncentrálni, a térkép állandó eszköze lehet a jelen megélésének, a jövőbe látásnak.

Szeretnéd kipróbálni?

Ülj le egy csendes helyre, és kezd el figyelni a gondolataid.Egymásba váltó töredékek sorát fogod látni. Újra és újra visszatérnek a szétesett sztorik, mintha négy filmet néznél egyszerre négy tv csatornán. Ahogy összeállnak a részletek, úgy leszel egyre idegesebb, hiszen megoldatlan problémák sorát látod, és te épp nem tehetsz semmit. Kezdj el koncentrálni. Ha jön az új jelenet, állítsd meg mint egy fényképet. (a főnököd múlt heti bosszantó kavarásai helyett a fényképe) Kezd el nézegetni az egymástól független belső képeket. Spontán, ahogy jönnek. Magától alakul ki a sorrend, ha akarod ha nem. Lassan átjár a nyugalom, majd a részletekre való rácsodálkozás esztétikuma.( ha a főnököd nem beszél, egész kedvesen tud nézni. Eddig észre sem vetted a fülbevalót a bal fülében). Betöltődik egy érzés.Ismerős lesz, talán megbocsájtásnak nevezted eddig magadban. Koncentrálj, és mond ki: ez most én vagyok. Igen, ez vagyok én most.Jó vagyok. Én vagyok, most és örökké vagyok...Felemelkedett érzést élhetsz meg, majd megláthatod szeretteiddel körülvett önmagadat saját életed ismerős helyszínén. Ha folytatod a koncentrációt, különös filmszerű fantázia repít az eddig számodra ismeretlen, vagy elfeledett múltba és vetíti eléd a szeszélyesnek hitt jövőt. Mond magadban: múlt és jövő azonos. A jelenben elfér mindkettő értelme...Minden értelme a jelenben van...A mindenség értelme a jelenben van...És akkor meglátod gondolataid fénytermészetének térképét az igazság madártávlatából, ítélkezések és félelem nélkül.

A tudat hármassága

Az apokalipszis zárt világában a három tudatszint egymástól elkülönülve működött. Felülnézetből látszott csak közöttük az összefüggés, de a zárt és bűntudattal telített erőtérben a felülemelkedés szinte lehetetlen volt. Külön személyiségnek éreztük belső hármasságunk színtereit, és erőn felül próbáltunk teret hódítani életünk színpadán hol egyiknek, hol másiknak örökös elégedetlenségben, meg nem élt vágyakban. Kétségbe esetten osztogatva be rövidre szabott halandó életünk egyre fogyó életerejét, feltartóztathatatlanul mulandó idejét.
A korszakváltás következtében az egymásra erőltetett tudatterek visszanyerik természetes életterüket. Így válik az új világ a projekció mentes kiegészülés, a teljességérzet, ha tetszik az egész-ség korszakává. Elkezdődik az élet az életért új világa. (A halál felderítésének és legyőzésének tudományos korszaka helyén)

A biológiai tudat természete

Az első észlelési tér közvetlenül az anyagra reflektál.Az öt érzékszerv bejövő jeleit osztályozza,nagyjából az ego irányítása alatt.Főleg védelmi szerepe van, valamint hogy az egyeztetett időkép szabályait betartsa. Ide tartozik a memória és az asszociációs rendszerek. Azaz a tanulás, és a tapasztalati tőke.A múlt és jövő képletei. A hétköznapi harcok jól bevált, előre gyártott párbeszédei. A következetesség a haragban és megbocsátásban. Energiaterének önálló dinamikája a stressz és a harmónia között észlehető.A benne lévő energia nem vész el,átalakul, de alapegységei maradóak, determináltan kötöttek, vektorálisan terjedők.Szabályai ok okozatot,rengeteg feltételt, egyeztetést igényelnek. Kompromisszumok helyett az anyag, az ego törvényeit, szociális határokat. Ha valakinek jut, pont olyan a másiknak már nem lehet.Ez vitákra,ütközésekre készteti a benne élő tudatot. Fegyvere az akarat, tanítása a karma, a tolerancia a lemondás gyakorlása. A benne élés legélhetőbb formája a cselekvés, kreativitása a potenciális lehetőségek, nem valós rendszerek felderítésében és kizárásában rejlik. Nevezzük a biológiai tudatának.

Az idea tudat sajátosságai

Fölötte,vagy ha tetszik mögötte, esetleg körülötte az idea tudat található. Az egyediség legfontosabb bázisa az érzelmi és logikai intelligencia sajátos keveredése genetikailag meghatározott egységű belső terekben. Téridős rendszerű, azaz ok okozat helyett projektekben, feladatokban(pl karmikus vállalások, alkotói folyamatok) gondolkodik. Perspektívája jóval túl mutat a tapasztalati érthetőség határán. Emocionális rendszereket mozgat. Látszólag ellentétesnek ismert területek keverednek benne.Itt jól megfér a szeretet és a gyűlölet(gondoljunk a szerelem értelmetlen parancsaira, az önfeláldozás önfeledt pillanataira,a vakmerőség kiszámíthatatlan következményeire) Energia rendszere fuzionális,koncentrikus terjedésű. Egységnyi területen találkozó alrendszerei feltétel nélkül alakítják egymást és új rendszereket hoznak létre. Nincs determinált alkotórésze, minden mindennel képes egyesülni benne, de ha kitölti a rendelkezésre álló teret megszilárdul, elveszíti euforikusan forrongó élményét és végterméke a matériába zuhan. Ha mégis túltelíti a teret felrobban bennünk és összeomlásokat okoz az idegrendszerben próbára téve ezzel lelki és fizikai immunrendszerünk teljesítő képességét(belebetegedni a vágyba,szerelembe). Hat egymással koncentrikus körökben párhuzamos gondolatpályán tárol információt az összevegyülések előtti állapotban. Eszköze a művészien vagy spirituálisan hangolt beszéd. Az érzelmekhez következetes, spontán, intuitív kommunikáció.

Szakralitás, a bennünk élő Isten bizonyossága

Túlzás lenne állítani hogy közvetlen kapcsolatunk van a teljes feltétel nélküli önvalónkkal. Bűntudatra épülő gondolkodásunk csak ritkán találkozik a megbékélés, az otthonlét élményével, a bizalom a teljesség belső világosságával. A szakrális tudatszint energiái fényszögekben mozgó jelek, üzenetek az anyagban. Amíg az álom és a halál megszakítja tudatos életünket, ezt a tudatteret szinte lehetetlen megtapasztalni. Kiterjedése végtelen, véges észlelésünk csupán a rész egész viszony ítélkezései mentén tájékozódhat. Mégis tőle kapjuk a reményt, a keresést, a szellemi projektek átláthatóságának élményét. Benne olvad fel az egyén önvédelme, innen merítjük empátiára való természetes hajlamunkat. Hagyatkozásunk a körülöttünk lévő akaratlan, kiszámíthatatlan és néha kérlelhetetlen valóságpontokra jelenlévő minden ember életében.

Kérlek, ha érdekel amit olvastál tegyél fel kérdéseket. Gyakoroljuk kicsit, hogy a most kezdődött új világban az információ csak akkor áramlik, ha létre jön a személyes érintettség felismerése, a bizalom és az interakció.

Első kör

Találkozás
Empátia
Nyitottság
Kreativitás
Inspiráció
Önkifejezés
Önértékelés
Színharmónia
Kényelem
Esztétikum
Trendi
Szupermenő
Találkozás

        Két dolog igazán izgalmas az iparművészetben. A megrendelő megismerése és az interpretáció, azaz a folyamat, ahogy egyszerű tárgyakból műtárgy készül.
        Ahol két ember találkozik az esztétikum közös nyelvét keresve, mindig létrejön egyizgalmas, fordulatokkal teli új történet.

Az alkotó
        Először magabiztos szabadságot kell találni a már meglévő szakirodalomban, úgy a művészettörténetben, mint a lélektanban. Önismereten át vezet az út az esztétikai érzék, majd a saját alkotások tiszta útvonalának kialakításához. Eltart egy darabig, míg a psziché már nem a múltat dolgozza fel az alkotásokban, nem véleményt, világnézetet keres. Átjárhatóvá tenni az alkotói természetet motivációtól precizitásig nagy munka, ami sokszor könnyekkel, önfeladással, rengeteg munkával jár. Aztán mégis megtörténik: egyszer csak művész lesz az ember. Olyan, mint a rutinos autóvezető. Aki eléri, már észre sem veszi. A tanulás elején áhított siker helyett addig nem érzett kíváncsiság tölti el az embert. Mindenre nyitott lesz, mindent látni szeretne. Figyel és koncentrál. Aztán ez is elfogy. Tanácstalan, csendes pillanat ez, majd lassan, de biztosan bontakozik a küldetés tudata:" magamat bejártam, de nem lehet teljes a szabadság, míg mások zártságába ütközöm. „

A befogadó
        A szabad véleménynyilvánítás folyamata hasonló a felnőtté válás folyamatához. Eleinte az egyediség útvesztőjében mindent megpróbálunk saját véleményként megjeleníteni, amit valaha ember alkotott vagy mondott. Persze ez fárasztó, és nem nehéz rájönni, jobb eltűnni az arctalanságban. Legalábbis kényelmes sértetten gubbasztani valahol, míg ez is kezd unalmas lenni. Senki sem keres, hiszen senkinek sem hiányzunk. A pesszimista korszakban felgyűlt felesleges mozgásenergiát felhasználva vetjük be magunkat a pozitív életfilozófiába, az önszeretet magasságaiba. Persze innen is szép pofára esni, főleg a pozitív oldalunkra. Csak aztán, tisztán a szimmetria kedvéért tuti, hogy a fal adja a másikat. Kezd gyanús lenni, hogy a magunk által okozott problémák frappáns megoldásában elfogyunk, és csupán energiatakarékosságból áttérünk a megoldás centrikus életmódra. Alázatosak és túlterheltek leszünk, alig marad időnk magunkra. Ez talán nem is akkora baj. Az élet végül is nem a boldogságról szól. Aztán ez is elfogy. Tanácstalan, csendes pillanat ez, majd lassan, de biztosan bontakozik a küldetés tudata: magamat bejártam, de nem lehetek szabad, míg mások zártságába ütközöm."

A találkozás
        Nyitottság: örök filozófiai talány! Az élettapasztalat mindent tud a külsőségekről. Az élet belső megtapasztalása a belső világ rejtelmeibe vezet. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. A művészek világa a belső bölcsesség válaszaiból áll. Mindez semmit nem ér jó kérdések nélkül. Az élet praktikus útján járók örökké mozgásban vannak, a dinamikát az újabb kérdések adják, amik csak újabb kérdéseket szülnek. De mit ér mindez válaszok nélkül?
     

       A katarzis az a kiteljesedett pillanat, mikor az ellentétek valódi természete feltárulkozik: miszerint nincs ellentét, csak rossz volt a nézőpont.                                                                                                                        

       Ha két ellentétesnek hitt folyamat valójában egymást megtalálva tökéletes szimbiózist alkot, először minden elcsendesedik, majd elkezdődik az összhang szimfóniája, melyben a személyiség abban a biztonságérzetben oldódik fel, hogy végre elengedi és megtalálja önmagát. Végre szabadon.

          A gyermek esztétikai érzékének alapja az az energia ami születése pillanatától körülveszi.A látás tökéletesedése lassú folyamat, a hangok, illatok, a tapintás, az ízek mind a szülők személyét írják körül az érzelmi intelligencia számára. Minden a függőségről, kötődésről szól, érintések, ölelés, a szükségletek maradéktalan kielégítése, hiszen még sokáig nem fog egyedül boldogulni. Az önérzékelés a síráshoz, belső kellemetlenségekhez kötődik. Eleinte tehát kényelmesebb az édesanya harmóniáját, az apa biztonságát önmagaként azonosítani. Elidegeníteni mindent, ami később a nehezen tanulható folyamattal, a fizikai test uralásával, a saját egyéniség kialakításával kapcsolatos. Három éves korra azonban, mire a beszédkészség teljesen elsajátíthatóvá válik, a szülők meglepve tapasztalhatják, hogy a gyermeknek már önálló véleménye, énképe van. Választ a neki tetsző tárgyak és hangulatok közül, örömmel öltözködik, játszik, hangszíneket próbálgat. A szülők túlzás nélkül rémülten állapíthatják meg: máris elégedetlen. Mégis mikor kezdődik a folyamat, ami ennyi idős korra meghatározza az önértékelést? Mikor és mivel kezdődik az a nevelés, ami a tehetségek bátor alkalmazását, a világ felfedezéséhez kellő lendületes kíváncsiságot engedi előtérbe?

          A gyermek esztétikai érzékének alapja nem csupán öröklött, és nem is a nevetetéssel kapcsolatos. Fogadtatása határozza meg, felszabadult önszeretete, mely az édesanyával azonosulva, az ő megismerésével, feltétel nélküli elfogadásával kezdődik. Bármilyen fura, az élet kezdetén az egoizmus helyén még mély empátia található. A baba és a mama közötti összeköttetés, mely, ha optimális mindkettőjüknek azt az érzést adja: végre valamiben tökéletes vagyok. Eleinte el kell fogadni azt a tényt, hogy a külvilággal a szülők vannak kapcsolatban, a kicsik pedig rajtuk keresztül nyílnak rá először az élet szépségeire. A feladat nehéz. A legfontosabb, hogy a szülők önmagukat is képesek legyenek elfogadni, értsék, hogy talán soha nem volt még ennyire fontos, hogy boldoggá tegyék egymást, mint ebben az érzékeny időszakban. A nehéz és fárasztó első hetekben, az első évben, melynek minden napja egy új világ, minden eszközt fel kell használni ahhoz, hogy legyen ok és idő mosolyogni, harmonikus párbeszédeket folytatani, örülni a jelennek, együtt felfedezni a jövőt. A gyermeket körülvevő tárgyi környezet praktikuma, a szép tárgyak, ruhák kiválasztása legyen olyan játék a szülőknek, amiben mindent megkaphatnak, amit gyermekként nem sikerült. És mindent, amit megkaptak ők is szüleiktől. Játék, izgalom, felfedezés, felelősség, sikerélmény, és örök varázslat. Gyermeki tisztaság és felnött felelősségvállalás sajátos keveredése. Minél több okot találni az egyetértésre.
          Mert a gyermek először nem önmagát és környezetét fogja fel, hanem a mama mosolyát, a papa biztonságát, bennük látja először önmagát. Magabiztossága, önszeretete akkor kezd el alakulni, mikor megérzi, gyönyörű és tökéletes, ő is és minden ami körül veszi.

Több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmetek elgondolni képes... 

Shakespeare: Hamlet

         Aki ma gyereket vállal megválaszolatlan kérdések sokaságával kerül szembe. Húsz éve egy kézlegyintéssel oldódtak meg a problémák: Szokd meg és kész!- mondták anyáink. 

         Rengeteg szabálytalan, ún. "problémás" gyermek mutatja, a jó neveléshez elengedhetetlen a szülők magabiztos önismerete, és az ebből következő bátor, nyitott kíváncsiság. Jól bevált szabályok helyett egyedi bánásmód. Szigor helyett érzelmi következetesség. Tekintélyelvűség helyett a humor és közös beszédnyelv.

         A blog célja , hogy nevelés helyett adjunk nevet a dolgoknak. Magyarázzuk a világot gyerekeinknek úgy, hogy érezzék, csak néhány dolgot tudunk jobban, azt is azért, mert előbb érkeztünk mint ők. Értsük magyarázataikat, azért, hogy mindig kicsit előttük járjunk. Nyerjük el bizalmukat, hogy ne kelljen utólag magyarázkodnunk.

         Nincs az a szentimentalista túlzás, ami sok lenne gyerek ügyben. Mentálisan stabil, egészséges, tehetséges, boldog, elégedett gyerekeket szeretnénk látni a világban. A legkisebb lépés is fontos, melyet ezért tesz valaki. Bevalljuk, mi itt a blogon fanatikus rajongói vagyunk saját gyermekeinknek, fanatikus kutatói a gyermeksors jobbítás tudományának.  

         Az alternatív oktatás új formáit keressük, reméljük megfelelően formabontó módon. Szeretnénk ha a félelmek kíváncsisággá, az unalom érdeklődéssé, a fáradság pedig alkotókedvvé változhatna, bárki számára.

         Dialógust szeretnénk folytatni egymással és az olvasókkal, mi is izgalommal vegyes kíváncsisággal várjuk, mit sikerül hasznossá tenni sok éves munkánk eredményeiből.

         Élő rendszerekhez szeretnénk kötni a filozófia elméleteit, modern gyakorlattá a különböző vallások bevált módszereit. Alkotó ideákat keresünk a művészetekben, új ritmusokat a számelméletben. Feszegetjük majd a pszichológia határait misztikummal, a lélek perspektíváival. Vagy egyszerűen csak dumálunk egyet a kölkökről, poénokat nyomunk, ha kell röhögünk magunkon.

         Mondunk meséket az új sorsú szépséges gyermeklélek tisztaságáról… igyekszünk több hangot, stílust megszólaltatni, minden életkort bejárni, hiszen ahány gyerek, annyi új világ. „ mindig más, és mégis mindig ugyanaz” 

       A fény újjáéledése a tavasz szakrális üzenete. Éled a természet, új ideák születnek. Új szerelmek, új alkotások. Ilyentájt természetes a régi folyamatok melléktermékeinek eltávolítása. A méregtelenítés spirituális üzenete, hogy vége a hosszú télnek, nincs szükség a túlhalmozott tartalékokra. Bátran ki lehet dobni mindent, amit nem sikerült felhasználni, hiszen jönnek az új lehetőségek. Általában a fizikai test méregtelenítését választjuk a megtisztulásra. Végül is, lekerül a télikabát, jobb megszabadulni a plusz kilóktól.
      A jézusi tanításokban azonban félelmetesen izgalmas utalás található a tisztító böjtre. Nem véletlenül használtam ezt a szót. Igaz, végül a test gyógyulását ígéri az írás, de az addigi megpróbáltatások felérnek egy komplett pokoljárással. Nem csak az éhezés fájdalma, de a test reakciója is a „nem ér ennyit” kategóriába sorolja a felidézett víziókat. 
      Két irányba mehet, aki a gyógyítás kulcsait keresi. Az egyik, hogy rossz viccnek nyilvánítja, a másik hogy vakon végig csinálja. Mindkettő a hitetlenség mazochizmusának magasiskolája. 
Jézus tanításait szó szerint venni olyan szellemi veszteség, mint kihagyni a tudományból a fizikai képleteket.
      Ekkor kezdtem látni a fényt az alagút végén. A titok az információban, mint szellemi táplálékban rejlik. Megtisztulni a felesleges ítéletek mérgétől, az elhanyagolt kapcsolataink emlékeinek tárolásától, a felesleges kishitűségtől, az énkép eltorzult vízióitól, így talán már nem reménytelen. Ha feltételezzük, hogy a tiszta beszéd a bölcsesség forrása, ha elvégezzük az ítélkezés mentesség tisztító kúráját, pszichénk automatikusan beszünteti az önjutalmazás és tartalékolás igényét. A felesleges nassolást, a félelemből eredő evést, a társasági lakomákat. Nyerünk időt a gyors éttermek elkerülésére, és visszatér a természetes esztétikai érzékünk a piacon is. Felismerjük szüleink kompenzáló étrendjét, a jutalom csokikkal való megvesztegetés kényszerét. Újra vonzónak érezzük majd a színes zöldségeket, vitaminnal telt italokat.
      Húsvét alkalmával újjáéledt nyitottságunkkal és szeretetünkkel ajánlhatjuk fel a feltámadásba vetett reményt és pünkösdkor új intuíciókra készen várhatjuk a szent lélek beáramlását.
TAVASZI SZÓBÖJT receptje:
- Végy egy tiszta mondatot az optimális énedről. ( pl gondoskodó anya vagyok, v jó eredménnyel zártam a vizsgaidőszakot)
- Ellenőrizd, hogy ne a saját véleményed legyen, hanem társadalmilag bizonyítható ( van gyerekem, akit nevelek, tényleg egyetemre járok)
- Találj hozzá egy archaikus szimbólumot ( pl.: az anyaság az emberiség szaporodásáért tett felajánlás „ Szaporodjatok és sokasodjatok”vagy A szellemi kiteljesedés csak annak számára lehetséges, akinek a sors életútján erre elrendelés van „ Boldogok az ég madarai”
- Hagyd abba a poláris gondolkodást, ne ítéld meg, jó e vagy rossz, csak tedd a dolgod.
- Ne okolj másokat, ha nem sikerül, csak engedd el.
- Ne örülj, ha sikerül, csak engedd el. 
- Ne minősíts másokat, de ajánld fel önmagad őszinte értékeit 
- Válj mások eszközévé, majd szólnak, ha célba értél.
- Ne ítélj meg másokat sem ( ne projektálj, véleményezz, dicsérj) 
       Ha mindezt megvalósítod, olyan idegreakciók borítják majd el a tested, hogy azt is megbánod, hogy megszülettél. De hamar ráérzel, hogy stressz és félelem csak egy féle van, a hitnek, a szeretetnek arcai azonban számtalanok. 
      Ezt kapod majd, az új ideák világát. Kreativitást, bölcsességet, toleranciát. 
Tehát: add a beszédhangod azoknak, akiknek nagyobb szüksége van rá, mint saját ítéleteidnek. 
Lépj ki a tavaszi fénybe, és ismerkedj meg azzal az arcoddal, amellyel Isten a világba küldött ébredésed, születésed napján.

Ha csak egyetlen napra is...

      Amikor egy intézetben autista gyermekekkel találkoztam, először egy világ omlott össze bennem. Akkoriban sokat olvastam róluk, alig vártam, hogy élőben is beigazolódjon a sok okoskodás.
Nem ez történt.
      Arctalan, támpont nélküli térben találtam magam. A kezükkel láttak, a fülükkel néztek, a szemükkel hallgattak.
      Aztán leguggoltam az egyik mellé,gondoltam, mit veszíthetek.Akkor észre sem vettem, csak elmerültem a világában. Tíz év után is pontosan fel tudom idézni a műanyag gömböt, amit bámultunk. A szájában forgatta, minden egyes kicsi darabot újra és újra átélve. Elüt a lényem,az egom, az időm. Kinyílt a tér, és láttuk a színes fényeket. Az összetört időcserepek cseppenként simogatták a létezést újra és újra és újra.Nem volt védelme az arctalanságban választható szerepek között, közel volt hozzám, de mégis távol. Az individuum bűntelen templomába zárva ücsörgött, hagyta, hogy ki be járjak nincstelensége színpadán. Az élményt úgy adta át, hogy nem vett el cserébe semmit, tudatom tehát a képszerű emlékezés helyett térben mentette el.
      Szédülten álltam fel, talán húsz perc is eltelt. A folyosón csoportokban mentek kezet mosni. Óvodás korúak voltak.
      Az egyik kisfiú a szemembe nézett. Mélysége korlátlan volt, és megállíthatatlan. Bölcsessége, mely parlagon hevert egy kútból üvöltött néma kiáltással.
Úgy éreztem lelassulok és hátrafelé újra nekiütközöm az idő falának, melyen ő könnyedén, tünékenyen lépett át, mint a lélek ködén a halvány őszi csillagok.Zavart félelemmel sodródtam közöttük, tisztelve nevelőiket. Úgy éreztem, soha nem láttam még ilyen leplezetlen őszinteséggel az érzékszervek vizuális csapdáit, a virtuális valóság, melyet egy egész korszak társadalma igazol vissza elveszett.
     Az utcára lépve szinte futottam, kisemmizve, elvesztve a sok hasznosnak gondolt előre gyártott elméletet. Nem én sírtam, a könnyek a szememből jöttek, de idegenek voltak és árulók. Velük akartam maradni örökre, de fél órát sem bírtam valójában.
     A találkozás misztikuma nem halványult bennem.Segíteni szerettem volna, de egy életre megtanítottak, hogy semmit nem ér az előre elhatározott, önmagunkból eredő, magunkat ajánló dicsőség.
     Ma már terápiákat tartok.Azóta tudom, az autista gyermekektől kaptam életem első, és talán legfontosabb tanítását: csak akkor segíthetek, ha együtt mozgok a létezéssel, az élet bármilyen formájának empatikus tiszteletével.
     Ahol két lélek kíváncsisága kérdéssé válik, együtt találhatnak válaszokat. Ahol két ember világa azonosul, akár egyetlen, tiszta pillanatra, ott Isten megjelenik. Kinyílik az individuum végtelen eszköztára, időtlen intuíciókkal tanít a tolerancia cselekvő bölcsességére.
Nekik nem segíthettem. A tapasztalat, amit tőlük kaptam segít segíteni másokon.

Fényképek poros albumok rejtekén
Családi képek a szoba falán.
A képernyőn integet vidáman gyermekem,
Örökké létezik rég halott apám.
Belső képek élnek boldog életet
Anyukám mosolyog, ha sírok is szeret.
Világok nyílnak a tudat rejtekén
Teljesség lelkében boldog voltam Én

Nézőpont kérdése

        Az égen egy pont repül. Szemüvegben sem látom, talán egy madár. Egyre nő. Áll a levegőben. Nem madár. Óriási repülő várja, hogy megkapja a leszállási engedélyt. Olyan zajos, hogy elértékteleníti a környékbeli ingatlanokat. A bőröndöm is zajos, ahogy húzom magam után a repülőtéren. Londonba utazom. Az óriási gépmadár nyitottan áll. Bent kényelmes fotelek. Ez lesz az otthonom, amíg oda nem érek. Felszállunk. Alattunk a felhők. Gigantikus dobozban ülök többedmagammal. Kicsi vagyok és kiszolgáltatott. Valaki a földön biztosan madárnak néz.

Az emlékek nézőpontjai

        A tudat több szinten képes emlékezni.
Az énkép először maga köré menti el az adatokat. Viszonyít, rangsorol, asszociál. A múltból jövőbe vetít. A személyi ego elért eredményeit naponta fontossági sorrendben képes felidézni. Szempontjai a személyiség egyediségével rivalizálnak az élettapasztalatra hivatkozva.
Az érzeti emlékek közösségi egyeztetést igényelnek. Hasonló érzelmi szituációban a másodperc tört része alatt utasítanak nyitottságra, kíváncsiságra, vagy zárt, arctalan védekezésére, ítélkezésre.
Motiválnak, vagy, ha nem elég intenzívek letiltanak minden szabad kreativitást és ismétlésre kényszerítenek.
Az emóciók előjelek helyett ( negatív vagy pozitív besorolás) etikai rendezőelveket hordoznak. Mélyen a lelkünk emlékezetéből utasítanak a cselekvésre. Felismertetik a lehetőségeket, aktiválják a megfelelő eszközök érzelmi megszállását. Az ősi bűntudat súly lassan mozgó tömegét szabályozzák a természetes pszichével teljes összhangban.
Az ember a világ szerves része. Az anyagban visszaemlékezik rá az idő, az eszméken át megemlékezik róla az idea térideje és örökkévaló küldetését felemlegeti a szakrális tér.
Az öntudat én élménye több dimenzióban alkotja meg a személyes sorsot. Síkjai, mélységei és tere pontosan kirajzolja az önismeret perspektíváit. A születés és halál közötti emlékeken kívül képes a halál börtönéből kilépve megdönteni az öt érzékszerv determináltságából származó tabukat. Előző életi ismétlődéseket felidézni, onnan származó képességeket aktiválni, és dönteni saját sorsa megfordításáról.
Lehetősége van a halhatatlan élet valóságát rekonstruálni és asszimilálni az egyén jelen életi személyiségébe, mint különleges képességet.
A beavatás nem tanulást, hanem emlékezést jelent.

Emlékeim egy témára

Mami

        A színes fények játéka, az érintés érzéki varázslata. Ölelés, biztonság, csak ő és valami, vagy valaki, vagy valahol. Talán a friss ruhák illata voltam, talán a halk zenében élő ringatózó ébrenlét. A hangja varázsolta a világot álomba, és ahogy mozgott előre és oldalra minden, a fák, a szél, a dal a rét, csak hallgattam örökre a szót, ahogy gyermekként fedezzük fel a mindenség tengerében a hétköznapok apró igazságait. Az evés ízeit, könnyeink hatalmát.

Anyuci

       Már ment két kis fehér cipőcske velem, és nem árultak el a falak gyönyörű párhuzamos mintái. A szépséges ujjaim nyomát, melyekkel figyeltem melyik a függőleges, egy felhő fogta körül, és szorította határozottan magához.
- Nem szabad. - Ölébe vett, a mélységek csendje nyílt ki, amíg üvöltő hangom megtöltötte a szobát. Anyuci, jó leszek, csak ne legyél szomorú.

Anyukám

       A kulcs hangja a zárban, csak ő lehet. A rideg kockák a térben hangonként olvadtak. Belépett a hosszú előszobába és vele a vidámság és az élet. Elmosogattam, hogy örüljön, ha hazaér, hogy meggyőzzem, hogy ne lépjen ki az ajtón többet soha. Mert ha ott volt, élt a gondolat. Mese lett a napom, amit addig tragédiának hittem.
- Anyu, Ha nincs kedvem megírni a leckét, akkor is szeretsz?

Anyu

      A lakásban minden a feje tetején, egymásra dobált ruhák, rendetlenség. Utáltam takarítani, de anyu mindig szembeszállt velem. Végtelenül tudtunk ordítani, hosszú leveleket írtam, hogy megtörjem a gonosz csendet. Anyu elégedetlen. Kitagadott a világ.

Anya

       Pozitív lett a teszt. Csak az arcát néztem. Rajta volt az ítélet. Egyedül voltam, ide nem jöhetett velem. A szeméből próbáltam kiolvasni mi a helyes. Nem számított az új élet. Azt sem tudtam, mi az. Anya tudta.
- Gondoltam. – mondta a világ legtermészetesebb hangján. Megfagyott a levegő, csak néztem őt. Éreztem a rettegést. Aztán megszólalt. Mesélt a kisbabákról, a házasságról, rólam. Nevetett a szeme és a lelke, boldog volt. És én is. Bátor és boldog.
El is határoztam, hogy életemben nem mosogatok többet, hiszen soha nem leszek már egyedül.

Anyaság

      Soha életemben nem láttam annyira szépet, mint a kisbabám. Pici volt és tökéletes. Bölcs és gyönyörű. Mindent tudott az életről. Először éreztem, hogy engem is kezd érdekelni a világ. Megbízhatóvá tett engem. A hangom körbeölelte őt. Áttörte bennem a szorongást, a bizonytalanságot. Együtt daloltuk álomba a világot, és ahogy a homályban lassan megmozdult minden, karomba vettem, és mindegy volt bármi, csak maradjon hozzám egészen közel.

Anyátlan

      Órák óta tanultuk a betűket. Makacs kicsi lányom hitt benne, hogy az összeolvasás lehetetlen. Ránk sötétedett. Utáltam a délutánok kietlenségét. Haragudtam, a tehetetlen gyűlölet kitörni készült. Rossz anya vagyok!!
- Anya, ha nincs kedvem megírni a leckét, akkor is szeretsz?
Felhőtlen, bolond nevetés törölte tisztára az agyam. Ezt a mondatot már ismerem! Tudom, mi a válasz. Olyan rég hallottam, most mégis megszólalt. A hangom ismerősen csengett, és kimondta a biztonságos szavakat, amit húsz év távlatából mentettem el:
- Mindegy mit teszel, kislányom, örökké szeretlek!

Anyáskodás

       A gyereknek komplexusai támadtak. Kiutálták a suliban. Sértett volt, és olyan félelmetes érvekkel győzött meg arról, hogy nincs remény, hogy úgy éreztem itt az idő az ébredésre. Több kiló pszichológia könyvvel mentem haza. Nem maradhatok hülye tovább. Hiába mondja anyám a telefonba, hogy nem lesz semmi baj. Tudós lettem, hogy ne unjanak rám a gyerekeim. Minden mondat ismerősen csengett. Freudtól, Jungtól új nyelvet tanultam.

Anya oroszlán

        Az élettel kerültünk szembe. Tragédiák sora lökött miket abba a sötétségbe, ahol elfelejtettem, hogy valaha volt anyám. Három gyerek fogta a szoknyám szélét. Nem maradhattam ott.

Ősanya

        Segítsen valaki, én ennyi voltam. Sötét felhők jöttek. Vihar tépte fenyegetően az égig érő jegenyét az ablak alatt. Lekuporodtam a kályha elé. A könnyek úgy ömlöttek a földre, hogy eláztatták az ablak alatt a tűzliliomot. Megbuktam, mint anya. De nem először. Évszázadok távolából láttam meg a fiamat. Ismeretlenül öleltem egy Amerikába tartó hajón, halott volt, de nem engedtem el. Bűneim súlya a föld alá nyomott. Elvesztettem háborúban, éhezésben, betegségben. Nem akartam élni tovább.
- Anya, csengettek - szólt egy mit sem sejtő hang a gyerek szobából. – Itt a Mama!

Öreganya

      Időtlen lettem. Megtaláltam az ősi a tant, a fiút, aki azóta megmentette az életemet. Jó anya vagyok. Jó tanár, jó szakember. Hiszek Istenben, mert találkoztam Vele.

Édesanyám

       Évek teltek el, mire újra a szemébe tudtam nézni édesanyámnak. Csak néztem, mi lesz az ítélet. Visszafogad? Emlékszik még rám? A világ legtermészetesebb hangján mondta
- Gondoltam, hogy visszajössz. – aztán mesélni kezdett, az életről, a gazdaságról, a gyerekkoromról.
Hogy lehet valami ennyire tökéletes, mint Ő?
A létezésében találom magam és minket, és ki merem mondani végre
Szeretlek édesanyám.

Nincs mit megbocsájtanunk a szüleinknek. Elég, ha nem félünk az emlékeinktől.

Adventi Ima

Hálás vagyok a világnak,
Hogy befogadott engem.
Lemondok az életről,
Hogy feltámadjak a cselekedeteimben.
Kérlek Istenem, tarts meg
Az inspiráció tisztaságában
A szeretet emlékezetében
Mások örömében
Ámen
 

Kék ég, hosszú út
Kövek, fák és alagút
Ház, virág, kerítés
Szék, asztal, terítés
Kör, szám, alapok
Férfiak, nők alakok.
Nézz szét, egyszerű
Ez az élet, nagyszerű. 

A gyógyítás a bioenergetikai térbe adoptált projekciótiszta ideafúziós energia. Intuitív determináltságban tartalmaz szakrális alkotó részeket, melyek a matériában vezetődnek le, és kijelölik a koncentrikus energia perifériáját. A három tér energetikai homogenitása térgeometriai alapkonstrukciók mátrixát igényli a lineáris következetesség helyett.

Állítólag túl bonyolultan beszélek... Szerintem tök érthető. Nem velem van a baj. 
Ha a gyógyítás egyszerű lenne, már nem lenne betegség a világban.

         Ősi idők honából érkezett, kövek alá ásva, fák kérgébe rejtve, virágok kelyhében érzékin bújtatva. Őrizték kemény kezek, apró gyűrűk hímzett fonatában táncolt szégyenlős alázattal. Kicsi imák rejtett ígéretében, a pillanat extázisában élt tovább. A remény szigora nevelte, irgalom táplálta, megbocsájtás adta érte hősi vérét. Szirének dalolták adathordozókra, mesterek tárolták ébredéstelen álmok mezején.
Elérkezett az idők végezetéhez. Világosságával boldog vakságot szórt a bonyolult számításokhoz szokott, ördögi zsenialitás szemébe.
         Kicsi rózsaszín doboz egy giccses regény tetején. Lomtalanításkor akadt a kezembe. Gondolkodás nélkül akartam a szemetes zsákba dobni, örültem, hogy végre találtam valamit, amit egyértelműen lenézhetek.
Megégette a kezem. Meglepetten hajítottam el, túlszárnyalta a többi lomot. A parketta felizzott, majd kialudt, parázs helyett csak egy folt éktelenkedett a helyén. Mellé ültem.
Rám nézett, bátran, és magabiztosan.
         Nyílt az ajtó. Belépett rajta a Kedves. Kezem a dobozból kiömlő kristályokkal játszott, éreztem és nem láttam többé, csak Őt.
Évek teltek el. Mennyi szépet kaptam észrevétlenül háttérben bujkáló drága tanítómtól! Reményt a szépségben, gyermek mosolyát, a gondoskodás örömét, bánatban sodró időfolyamot, melyen biztonság ölelt. Anyám kedvességét, lányaim bizalmát, fiam becsületét.
        Karácsony közeledtével mindig takarítani szoktam, mint mindenki más. Közben azon gondolkodom, ki mit kapjon ajándékba.
        Elfelejtett rózsaszín doboz akadt a kezembe. Leemeltem a polcról. Megváltoztam, mióta utoljára láttam. Szentimentális közhelyek között kutattam. Mind üresnek tűnt. Tiszta gondolat választotta szét a felesleges szóáradat tömegét.
A doboz karácsonyi ajándék, Kedvesemnek.

        Beleteszem az új lelkemet, amit tőle kaptam. A szépségemet, melyet szemében láttam meg először. Az együtt töltött idő bölcsességét, melyben meghallgatott, és én okos lettem figyelmétől. A mélységekből kiemelkedő magasságot, melyet karjaiban éltem át. A Jóságot, melyet lassan mertem csak megengedni magamnak, mert találkoztam Vele.
        Angyalok jöttek a csomagért, éppen beleillett elegáns kezeikbe. Ez így igazságos. A karácsonyfa alá már nekik kell tenni…
Boldog Karácsonyt, Kedvesem


        Az idea értésének lehetőségét a görög filozófia mentette át írott nyelvezetbe. Az elmúlt évszázadokban lassan bezáródott a titkos tanokba. Élő, jelen idejű Isteni kapcsolat helyett céltudatosság, egoista motiváció lett belőle. Ezt is ki kellett próbálni. A létezést nem lehet falak mögé zárni, az idea is csak addig marad az önzés börtönében, amíg úgy látja helyesnek. Nekünk kell felkészülni arra, ha újra, mint energia szabadon jár majd a világban. Átírja a történelmet, a gazdaságot, a tudományokat. Mi fogunk vele találkozni először. Szavaink, gondolataink nélküle éltek kétezer éven át. Csak emlékeztünk, vágytunk rá, sírtunk utána. Ha bennünk él majd, újra kell írnunk emberi színjátékainkat. Először nehéz lesz, túl sokáig hazudtuk a jelen idő nem létező boldogságát. Kockáztatnunk kell. Az arctalanság igénytelenségével összedobált, kipróbált mondatainkat felcserélni az ősi emlékezet következetességére.

Amikor a Tiszta szeretet megérkezik a földre, újra otthont kell találnia üres lelkeinkben.
Nehogy a végén elégedetlen legyen, és tovább álljon újabb kétezer évre!
 

 „Rímeltem

S míg a fák közt vad árny hatolt át

Térdemre dőltem,

S pengettem sebzett cipőm zsinórját

Mint lanton méla húrt”

                             A. Rimbaud

Az emlékezet titkos börtönszigetén születtem. Deportáltak egy tükör világba.

        Itt nőttem fel, örök mozgásban. Gyermekként olvastam egy fiúról, aki öregedett, ha megállt. Hogy ne haljon meg túl hamar, szinte folyamatosan futott. Azon gondolkodtam, vajon miért nem ért körbe a világon, ha a föld gömbölyű. És hogy melyik a rosszabb. Ülni egy napot csendes beletörődéssel, és este elbúcsúzni az élettől, vagy belepusztulni a fáradtságba. Esetleg megtanulni a léptékeket. Futni, vagy futni hagyni az időt.

        Hálás voltam, hogy ez csak mese. Elbűvölt a valós idő bölcsessége, amivel levette vállunkról a döntés terhét, és beosztotta az élet ritmusát. Jó volt az eleve elrendelés bűvöletében: megállíthatatlanul fejlődni, okosodni, csak úgy feltartani a kezemet, ha vádoltak.

- Ugyan,- mosolyogtam a nálam nagyobbakra - hiszen csak az idő játszik velem. Majd kinövöm, felnövök hozzá, túlnövök rajta.

        Beköszöntött a jövő ígérete. Lehetett vele dacolni, tékozolni a megvalósíthatatlan ötleteket, barátokon túllépni, újabb feltételeket szabni a szerelemnek.

- Majd máskor, majd legközelebb, majd egyszer, ha tökéletes leszek...

        Lassú voltam, mint mindig, hát engem is utolért a múlt ítélete. Szembejött velem az első vád, alig tudtam eltáncolni előle. Rossz döntések, elmulasztott lehetőségek, sértett barátok szóáradata sodort el, tehetetlenül vágyódtam a part felé.

- Ha jóvá tehetném, ha megállíthatnám, ha újra kezdhetném..

        Végül kitagadott a jól bevált dinamika. Dermedten álltam az emlékeimre hivatkozva. Kétségbeesetten próbáltam azonosítani magam. Naphosszat a fotóimat mutogattam.

-         Elnézést uram! Ismeri ezt az embert? Hölgyem, nem látta véletlenül a képen látható eltűnt személyt?

       Átnéztek, sőt, átgyalogoltak rajtam. Fantom lettem. A többiek, a kegyeltek, akik tudták mit kell tenni, csak áramlottak körülöttem. Itt az idő vége. Bekerített a végtelen.

       Kiemelkedtem néma kiáltással. Szédített a mélység, rettegtem a magasságtól.

-         Majd kinövöm!.. Majd egyszer!.. Ha jóvá tehetném…

       Összehúztam magam, mint egy gömb. Becsuktam a szemem, bezártam a fülem, befogtam a szám. A gömb, amivé váltam beköltözött a lelkem belsejébe. Régi életem áthatolhatatlan csigaházként vett körül. Jó lett volna kibújni, nyújtózkodni, látni a felhőket, ahogy rohannak az égen.

      Uralni akartam az időt, de a belső kör kitárta bennem a bölcsesség felelősségét, és szórta, csak szórta a képeimet a szakadékba. Mosolygó arcok, tökéletes pillanatok, bizonyítékok, vádiratok, jegyzetek, álmok, millió fotó, mint megannyi lefelé zuhanó jégmadár.

-         Szeretném, ha élnél újra. – szólt a bölcsesség.

       Az emlékek rengetegének súlya elveszett. Szédületes könnyedséggel lépett helyére az emlékezet ősi ritmusa.

       Tudom ki vagyok most. Most, mindig, örökké. Kérek egy jelet!

       A jelen már várt. Ott volt mindig is, csak én nem vettem észre. Pontosan, hibátlanul dolgozott. Teljesített minden instrukciót. Emberek jöttek, mentek, földrészek mozogtak, fák nőttek az égig, és nyugodt, szisztematikus precizitással megmentettek az életnek. Kaptam házat, hazát, szeretőt. Gyermeket, szülőt, barátokat. Egzisztenciát, egészséget. Csak egy valamit nem kaptam. Időt.

       A távolban kirajzolódott egy másik jelen. Hívogató, ismerős, emlékezetes. Egyetlen lépés. Két lépéssel nem lehet átlépni egy szakadékot.

       Felnőttem, tökéletesen, jóságban.

       A világ kijelölte magából az én helyem. A világom itt van, volt, lesz. Letérdeltem a megkönnyebbülés súlya alatt. Létezem! Magamat adhatom végre!

        Köszönöm egy tanítványomnak, hogy ma megmutatta nekem, a jövőbe látás képességének értelmét. Az áramlás körbeöleli a létet. Elég, ha megérezzük, megérkezett e már a feladat.  . 

Fantasztikus lehetőség! Az apokalipszis lassan véget ér. Ezért döntött úgy az Apokaliptikus Lények Univerzális Szövetsége (ALUSZ), hogy megnyitja áruházát, melyben óriási akciókkal várnak minden kedves vásárlót! / Mérethibás, színhibás, anyaghibás termékekért utólagos reklamációt nem áll módunkban elfogadni./

Smink, szépség

         A legdivatosabb állarcok fél áron. Kipróbált mosoly, extrákkal. Pókerarc, mellyel minden érzelem garantáltan eltávolítható. Tartós pozitív életérzés minden helyzetre, garantált érzéstelenítő funkcióval. Ha most vásárol, adunk egyet ajándékba partnerének is. Ne hagyja ki! Ha termékeinket használja, az összes sikert és hiúságot begyűjtheti a szomszédok elől!

Sportfelszerelés

         Futócipő dinamikus légpárnákkal. Ne törődjön a nehézségekkel, az életút rögös egyenetlenségeivel! Futócipőnkben mindenen felülemelkedhet, átlendülhet a mélypontokon, elfuthat a feladatok elöl.
Súlyzók különböző méretben. Ha elkerülik a nehézségek, válasszon minket, mielőtt valaki felfigyel túlzott könnyedségére. Súlyzóink nem csak megerősítik önt, de garantáltan elterelik mások figyelmét a nehézség nélküli napokban. Így megtarthat magának mindent, (még azt is, amit másnak kellett volna adni)
Ússzon az árral különleges búvárruhánkban! Olyan mélységekbe hatolhat, ahonnan mások lesüllyedt bűneit hozhatja felszínre! Egy kis tocsogás mindig jól jön!

Ruházat

         Válogasson retro termékeink közül! Elfelejtett frusztrációk? Megruházzuk, gatyába rázzuk, szíjat hasítunk a hátából, mint a legrosszabb szülő. Félmeztelenre vetkőztetjük, akár egy válóperes ügyvéd. Kendőzetlenül tárjuk fel magánügyeit sapka osztályunkon, táskás szemek nélkül egy vásárlónk sem teheti ki a lábát!
Válogasson piros topánkáinkból, melyek kompatibilisek minden sárga úttal. Ne feledje! Ha egy cipőben járunk, Maga csak jól járhat!

Játék

         Életút Társasjáték kapható. Választékból kimenő termék, az alkatrészeket utólag nem tudjuk biztosítani. Tartalmaz néhány neveletlen gyermeket, kizárólag mazochista szülők részére. Anyagi gondokat, bűntudat kártyát. Új fejlesztésű, alsó csapággyal visszafelé forgatott szerencse kereket, kockát, mely el van vetve. Forraljon bosszút, taktikázzon mások bőrére!

Film

         Karmikus történetek hiteles filmszerű feldolgozásban. Most még megélheti az élményt, híres színészek tolmácsolásában. Remek ötletek, dialógusok, akciójelenetek. Jellemformáló hatás. Valósághű, három D-s változatban is.

Kedves vásárló!
         Ha ajánlatunkat kihasználja, biztos lehet benne, hogy mindig lesz oka panaszkodni, mások számára érdekessé tenni saját problémáit, és önzőnek lenni a végtelenségig! Búcsúztassuk el együtt az egoizmus évét, és teremtsünk virtuális karmát, ha már az eredeti megszűnik! (hiányozni fog)

Áruházi hitel ügyintézőinknek még eladhatja a lelkét, munkáltatói igazolást nem kérünk.
Minden érdeklődőt szeretettel vár az ALUSZ

         A szótár célja, hogy értelmezhető definíciókat adjon egy olyan leendő tudományágnak, mely kapcsolódási pontokat keres a filozófiával, szociológiával, és a többi, jelenleg önmagában rendszert alkotó tudományággal. Az eredmények kategorizálása a szintézis keresésének eszköze. Olyan átjárhatóság létrehozása, mely alkalmas végszavakat keres az objektív gondolatminták, empirikus kísérleti eredmények publikálásához, egyeztethetőségéhez.

         Az alternatív tudományok művelői lassan felkészülhetnek a megismerhetőség, megismertethetőség alapjaira, és egyre nyíltabban vállalják a paraméterek átadását, az értés és átvilágíthatóság kritériumait.

         A szótár egy út kezdete, melyen a jövőben a szakrális tanok újra felérhetnek a tudományos minősítés ősi méltóságához.

         A szótár napról napra bővülni fog, fogadjátok nyitott szeretettel. Izgalmas kihívásokat, eredményes kutatást kívánok minden érdeklődőnek!

Apokalipszis:

         A lineáris, vagy ok okozati idő teljes megélésének utolsó szakasza. Az ember halandósághoz való alkalmazkodtatásának feltétlen eszköze. Az archaikus, kollektív és egyéni bűntudat rendszerén alapuló virtuális világrend, melyben az alapvetően zárt személyiségideál az öt érzékszerv bejövő jeleivel kénytelen érzékeléseket tenni, és azokat a tudat asszociációs alapjainak elrendezett rendszerében értékelni. A közvetlen szakrális és spirituális kapcsolat csak előre meghatározott módon lehetséges, limitált mennyiségű szabadon felhasználható információ osztott rendszerében. Az Isteni szimbolika csak a forrás emlékezetből rekonstruálható.

Bioenergetika:

        A teljes energia rendszer alsó harmada. A létfenntartás, mint személyes és Isteni cél elsődleges privilégiumának színtere. Embertől független befoglaló közege tartalmazza az idő dinamikáját, az emlékezet evolúciójának tárolt kollektív adatbázisát. Vonzása az születéstől a befejezettségig (halál) szakaszokat állít fel (életút, életkori sajátosságok) az észlelhetőségnek megfelelő bontásban. Az ember észlelési fókusza, azaz érzékszervi összeköttetései erre a rendszerre épülnek. Személyes életteret ad a halandó létformának. (szabad akarat) A zárt ego alrendszereit projekciós összeköttetéssel ( pillangó effektus) veszi körbe. Védi oltalmazza, életben tartja a biológiai egyedet, és alkalmassá teszi bolygókörnyezetéhez való alkalmazkodásra.

Csoda:

        Szakrális tér megjelenése az anyagban. Olyan energia állandó, mely megjelenésével korrigálja a sors és a szabad akarat döntései közötti deficitet. Kiterjedésétől függően látható, vagy belső energia szinten emocionálisan érzékelhető, esetleg az anyagban jelekkel írja le önnön legalitását. A személyes idegrendszeri hatása nem léphet túl az életvédelmi funkciókon. Ennek érdekében használhatja a virtuális, a projekciós, és az anyag manifesztálódásának tereit.

Dialógus:

         Olyan belső párbeszéd, mely lehetővé teszi az egyedi tudatosság ősi emlékezetének bővítését. Átlagos tudattal pszichén belül emlékezetből elmentett hangminták lelkiismereti rendszere. Spirituális vagy művészi megszólítással intuitív belső párbeszéd, melynek célja a kreatív ideákkal való együttműködés, alkotás. Avatott tudattal folyamatos tanítás. Olyan meglepő lehetőségek létezését vetíti előre, melyek megdöntik az aktuális tabukat, és új, előjel nélküli lehetőségeket teremtenek. Negatív tartalmú belső dialógus a virtuális világ ürügyeinek, a nem cselekvés passzivitásának eszköze. Célja, hogy megnehezítse, ellehetetlenítse a másoknak való valós ártást.

Empátia:

        A másik ember létezésének bizonyítéka a zárt ego számára. Olyan kommunikációs alap, melyben az ítéletek és önigazolások helyett nyitott kérdéseket tehetünk fel, melyek önmagukon belül nem hordoznak választ.

A folytatásban: Fény, Gondolat mágia, Hit, Intuíció, Ima...

     Kékséges fényeken át a távolság hagyta, hogy a látható jogán kirajzolódhasson minden, ami fontos. A Hercegnő szerette a lényegre törő dolgokat. Vékony bokáin aranylott a testhez álló cipő sugárzó fénye, halkan lépett, virágszőnyeg jelezte merre jár. Friss forrásból csörgedező patak vezette az úton, a palota kapuja megnyílt, ha érezte, a Hercegnő hazatér. Szolgálók lesték a kívánságait. Írnokok jártak mögötte, minden gondolata maga volt a bölcsesség. Letisztult formák között szeretett élni. Lakosztálya szinte futurisztikus volt, sehol egy felesleges darab. A falak apró fénypontokon át találkoztak a külvilággal. Áttört felületek szabadon vezették be a fényt, mint megannyi ultraibolya lézersugár. A levegő pengeként törte át a követ, a padló tükrében tavakat alkotott a kinti aranytűz homokja. A Hercegnő kezébe vette az apró kristályokat, és hagyta, hogy az érzéki matéria végighaladjon hófehér kezén. Az erő a lelkéig hatolt, világok találkoztak a tiszta fényben apró zajokként ütközve.
Mi lesz, ha mindezt elnyeli majd a sötét kor metsző ridegsége? Ha megszületik az időbe zárt éjszaka?
     Mindenki mosolygott és sírt amikor elérkezett a Nap. Fenséges volt, mint egy legyőzött király. Hosszú palástja leért a Hold peremére, minden lépésével körbeölelte Őt. Minden kör kérget vont a Hold arcára, nászukból megfogant a bűnös éjszaka. Örök álomba ringatta őket az őrült keringő dallama. A nap minden mámorító kör után vesztett fényességes magaslatából, a hold nőtt a kérgek súlya alatt. Mélykék csalódás sóhajából szakadt ki az alkímiai nász egyesülő lelke, egyetlen aprócska elemi tér. A vonzás bűvölete a bezártságtól taszító átkot kiáltott, a hangok egyenként szólítottak minden létezőt.
Hercegnő. Itt az IDŐ.
     Tértöredékek mátrixában forgott a pillanat geometrikus labirintusa. Lépjen be, aki nem retteg a rettegéstől, ha látja a láthatatlan ösvényt. Színek nélkül. Ritmusok nélkül. A forrás titkos imája nélkül. Minden és semmi határán az Élő lelket kér a világ színpadára.
A hercegnő nem mozdult többé. Vonalak járták át és vetítették a végtelenbe halhatatlan lelkét. Függőlegesek törték át a vízszintesek falát, mint megannyi ultraibolya lézersugár.
Apró életjel sírta dalát a hangok tengerébe, az idő Vén ura befogadta. Hivatalos kérelmét a sorsok rendezett egyformaságába öregítette.
Erő nélkül. Hatalom és bölcsesség nélkül. A legkisebb egység a létezés ok okozatán.
A hercegnő egyszerű sorban nevelkedett a világ falankszterében. Nap nap után, holdas éjeken csillagokba vágyva, föld hívta haza, kristálypalotába. Lépésenként koptatta az időt, élt, amíg meg nem halt, majd élt újra megint.
     Hol nem volt, hol igen. Kislány és nagylány, aztán meg szép eladó leány. Megvették, hazavitték, megsütötte a vacsorát, ha úgy hozta az élet.
Történetek sokasága volt minden vagyona. Félelmek uralták, vastag bokáján szűk volt a kemény marhabőr cipő. Haján évtizedes festék, látása rövid. Lassan lett úrrá rajta a felejtés, arcára kérget vont minden éjszaka.
Kicsi volt, és jelentéktelen. Ostoba és tehetetlen. Világtalan látomás.
Istenem, kérlek, ébredj fel benne!

     Kétezer tizenháromban a Földre ér a fény. Ébredjen, akinek álma ekkor ér véget.

Adventi ima

Kérlek Uram, adj türelmet a felejtéshez,
Hitet a tudáshoz,
Békességet a hithez

Adj csendességet a belső sötétséghez,
Érzéki dallamot a beszéd hatalmához
Gyermekeket, hogy kiérdemeljem a boldogságot
Társat, hogy ne zavarjon az öt érzékszerv vak börtöne.

Adj fegyelmet az élethez,
bátorságot a létezéshez, alázatot a halálhoz.
Hitet a hétköznapokhoz. Utat a világossághoz.
És Mindenki lelkéhez, hogy adni tudjak.

Kismackó szeretett volna világot látni,

De semmi kedve nem volt közben ázni, fázni.

Azt is tudta, hogy ez lehetetlen,

Aki plüssből van, egyedül tehetetlen.

Bambult ki a kertbe. Nézte a cinkéket

Csak a lelke mélyén őrizte a képet.

Aztán egy éjszakán csengő csengett halkan

Kismackó egy bácsit talált lent a hallban.

 Rögtön tudta, ez most neki jó,

Mert aki belépett, maga a télapó.

Több sem kellett, kabátzsebébe mászott,

És egy éjjel körbejárta az egész világot.

Jegyezd meg hát Te is, kicsim, ha a vágyaid szépek,

Mindig jön egy varázsló, ki segít majd, ha kéred.

 Mert felnőttnek lenni azt jelenti, hogy kicsit nagyobb lesz a játszótér alapterülete

Csendesen hullott a hó. Hetek óta. Inkább hónapok óta. Egészen pontosan úgy történt, hogy az időjárás jelentő honlapokon előre jelezték, hogy mindenki készüljön fel, mert a tél első napjának első óráján elkezd majd esni, és el sem áll addig, ameddig a hóvirágokat csalogató tavaszi napsugár nem jelzi emailben a Köpönyeg szerkesztőségének, hogy itt az idő a változásra.

A hó tehát esett, esett, és ettől valahogy okafogyottá vált a hófelhők megjelenésével együtt érkező kínos hideg, és dekadens szürkeség. Barátságos idő volt tehát, át lehetett látni a dombokon, egészen a fenyvesig. Kicsi, de biztonságos házikó állt az erdő szélén. Kívülről egyenletes kültéri lazúrral felületkezelt, félbevágott rönkök borították. Óriási, félkör íves ablakai mögött piros, apró kockás karácsonyi függöny, fagyöngy mintával. Az emeleti erkélyről jól látszott a város, nem volt messze, a csengős szánnal hamar oda lehetett érni, ha elfogyott a teafű, a kakaópor, vagy kifogyott az elem a tévé távirányítójából.

A házban egy család élt, anyuka, apuka, egy szőke fiúcska, és egy apró fürtös szőke kicsi lány. Bent a nappaliban vidáman lobogott a kandalló tüze. A szomszédban lakó kalandos szemű nagypapa szívesen átjött, ha fogyóban volt a tűzifa. A nagymama is benézett, ha volt kedve, vagy ha lemerült a mobilja, és nem találta a töltőt.

 Ez éppen így történt azon a napon is, amelyen történetünk rátalált erre a mesebeli helyre. Most azonban nem volt jó a hangulat. A kicsi lányka bebújt a kanapén heverő puha takaró alá, és akárhogy könyörögtek neki, nem jött ki onnan. Már ígértek neki sütit, mesefilmet, hóembert, de még az orrát sem dugta ki. Pedig mindenki tudta, hogy ma jön a télapó, sok a dolog.

Odabent, a takaró alatti világban kicsit volt csak sötét. Azért kellett elbújni, mert  Picilány úgy érezte, nem illik bele a képbe. Mindenki tud valamit. A bátyja például óriási képeket festett vízfestékkel, hiába volt még csak első osztályos. Anya tökéletes sütiket sütött, még nagyapa is tudott fát vágni. Csak ő nem tudott semmit. Se sütni, se rajzolni, de még olvasni sem. Csak morgott ott bent magában addig amíg el nem aludt.

… Picilány duzzogva nézett körül. Semmi érdekes nem volt ott, csak néhány üres patanyom, talán szarvasé. Elindult az út felé. Unalmas betonjárdára ért, egy lakótelep szélére. A házak ablakai mind egyformák voltak. Alig látszott néhány darabka égbolt, az is mind sötétszürke a szmogtól. Emberek rángatták nyafogó gyerekeiket, rohantak a buszmegállóba, vagy épp az autójukhoz. Zaj volt, és egyenletes hétköznapi légkör. Odament egy járókelőhöz.

-         Jó napot. Ma jön a télapó. Meg tudná mondani kérem, merre van a hóesés és az ablakdíszek, meg az égők a fákról?

-         Hagyj békén kislány, sietek. Neked nem mondta anyukád, hogy nincsen télapó? Na jó, ha nem tudtad, azért ez így durva volt. Itt egy jó gyermekpszichológus névjegye, anyukád hívja fel, majd ő segít feldolgozni.    

  Picilány elmosolyodott. Ez is egy nézőpont, gondolta. Ment tovább. A zsebében süti morzsát talált a keze, azt morzsolgatta és énekelgetett magában. Átment egy kihalt játszótéren, keresztül bukdácsolt az éjjelnappali előtt iszogató bácsik melletti szűk járda peremén. Hamar körbejárta ezt a dekadens világot. Soha nem gondolkodott addig, amíg mindent jól körbe nem járt. Szerette, ha az összes adat együtt van, mielőtt elkezdte átgondolni a dolgokat. Utólag úgyis mindennek megvan a helye, kár lenne kihagyni egy talán később fontossá váló részletet.

Megállapította, hogy a lényeg valószínűleg az ablakok mögött lehet. Odahívott hát egy kerek felhőt, jól összetömörítette és ráült. Majd ezzel felemelkedik, és benéz az ablakokon. Kíváncsi természetű volt, érdekelték az emberek. Benézett tehát ezerkétszáz hetvennyolc ablakon. Mindenhol ugyanazt látta. A legtöbb mögött anyukák, apukák és gyerekek laktak, Felváltva vagy egyszerre beszéltek, szólt a tévé, ettek vagy aludtak.

Picilány végül bement egy lépcsőházba egy nyitva felejtett kapun át, és rendezte magában új tapasztalatait. Ebből a világból hiányzik a varázslat. Összetette hát kezecskéit, és ,ahogy otthon is mindig, mikor beköszönt a tél, nagy könnycseppekkel a szemében a hóra gondolt. És a télapóra, fagyöngyös függönyökre, sütire, kandallóra, családra .csak színezte, színezte a képeket a fejében, fantáziája beszökött az unalmas ablakokon, átírta a kifogásokat esélyekre, a nemeket igenekre.

És persze, mint a mesében, kulcscsomó összetéveszthetetlen hangjára lett figyelmes. Nyílt a nagy üvegajtó, és belépett rajta a közös képviselő, csinos mikulás ruhában, a kezében egy köteg áruházi szórólappal.

-         Na végre! – nézett fel Picilány a könnyei mögül. Hát, te meg hogy nézel ki??

-         Itt ez a módi, kislányom, ha nem álcázom magam közös képviselőnek, még a végén elvitetnek.

-         Értem. Sótlan egy társaság. Mi baja ezeknek?

-         Nem láttak még havat.

-         Télapó. Mi lenne, ha minden mondatukból kivennénk azt, ami igazából úgy sem jó semmire? Az unalmas, ismétlődő szavakat, és csinálnál belőle hóesést?

És megtették. Vihorászva bujkáltak egész nap, és elloptak minden feleslegesen egymáshoz vágott mondatot, gazdátlan rágalmat, igazságtalan vádat, nemeket, nemtudomokat, annyi lett belőlük, hogy majd meg szakadtak alatta. Összegyűjtötték a tér közepén, és télapó mindből hóesést csinált. Így történt, hogy abban az évben rekordot döntött az éves csapadék mennyiség.

 …Picilány megdörzsölte a szemét. A szobában már sötétség derengett, csak a kandalló tüze világított. Anya ért oda elsőnek, majd a többiek.

-         Kicsim! De jó, hogy felébredtél! Üres volt nélküled a ház!- apára nézett, akinek a szemében még jól látszott egy szürke lakótelep emléke.

És mivel nem voltak még elegen, dallamos csengő szólt, majd beviharzott az ajtón még két gyerek, meg az anyukájuk, meg az apukájuk, aztán még kettő, egy vidám öreg fehér kutyus, meg a hozzájuk tartozó felnőttek. .Itt volt végre mindenki, anya testvérei és a sok unokatesó, nagyi és nagypapa. Picilány megfeledkezett minden bánatáról. Még kimentek a kertbe hóembert építeni.

Anya az ablakból nézte őket, és elgondolkodott, milyen hosszú út vezetett idáig attól a szürke, szmoggal telt decemberi naptól, amikor a szülei a lakótelep unalmas világában egyszer csak elvesztették a szavakat egy veszekedés közepén, de helyette  esni kezdett a hó. Akkoriban még kislány volt, csak bámult kifelé, mint aki csodát lát. Odahívta az öccsét, felemelte a kishúgát, hogy nézzék meg mi történik odakint.

Azt azonban nem árulta el senkinek soha, hogy az ablak előtt egy összegyúrt felhő pamacson meglátta utazni a télapót…       

Utálok veszekedni. Pedig néha fontos. A saját vélemény az egzisztencia alapja. Az egyéniség az egyedi célok morális támogatója. És hát, mi más vinné előre a világot, mint a koncentrált önérvényesítés?

Szócsaták. Stratégiák, és taktikák, fondorlatok, küzdelmek, és győzelem! Onnan kezdett gyanús lenni a dolog, hogy, míg a vitának meg van a maga bejáratott koreográfiája, addig a győzelmet mindenki a magáénak vallja. Két győztes pedig nem lehet. Paradoxon. Talán a heves párbeszédek nem is párosak?

 A falnak beszélek. Gondoltam kipróbálom az ötletemet. A fal, a várttal ellentétben nem válaszol. Falaz valakinek a sunyi dög, mert majd fel fal a tekintetével. Azért hallgat, mert élvezi, hogy egyre jobban felhúzom magam. Olyan határozott a kiállása, mint az a bizonyos fallikus szimbólum. Én, persze tűrök. Mint mindig. Nem hagyom magam falhoz állítani, az egyszer biztos! Hiába kaparom a falat, nem kegyelmez, csak vár. Mire?? Mert arra várhat, hogy elismerjem, hogy jogosan játssza itt a falfehér póker arcot, miközben én kiakadok! Elegem van abból, hogy lebonthatatlan falak vannak közöttünk, és ő nem tesz semmit azért, hogy jobb legyen. Pedig én nyitott vagyok, és mindent elmondok magamról. Olyan sápadt már a haragtól az arrogáns disznó, mint a meszelt fal. Na, omolj már össze! Döntsük le a falakat, had lássak tisztán! Én dörzsölt vagyok, mint a rendőr a fal mellett, engem nem lehet megvezetni! Mondanom sem kell, meg sem rezdül a mocskos képe! Kemény, mint panelházban a betonfal. Falra hányt borsó ennek minden amit mondok. Pedig tanulhatna tőlem egy kis jó modort.

Huh. Ez durva volt. Most rekonstruálom az emléket. Állok a nagy fehér fal előtt, ugrálok, az árnyékom utánoz. Mint két majom. De igazam volt. ÉN NYERTEM! Holnap kipróbálom a tükörrel!     

Télapós mese képző gimis  lányomnak

 Egyszer volt, hol nem volt, valahol a világ peremének szélén, ahol az ég tükrében jól látható, hogy a föld lapos, hosszú csillagösvény jelezte, hogy tovább mehet, aki le nem esik.

No persze, bátraké a szerencse. Így aztán, aki lépkedett, láthatta csak igazán, hogy a világ egy nagy hógömbbe van zárva. Gondolkodtak is rajta sokat a filozófusok, miért akkor legélesebb a világban a fény, ha élénkek az apró, táncoló kristályok a levegőben. Mi is mozgatja az élet értelmét le, meg fel, mintha rázná valaki.

Ebben a világban minden a karácsony körül forgott, még a nyári forgószél is. Annyi volt itt az ajándék, a csodavárás, meg a készülődés, hogy évről évre nehezebb volt kitalálni valamit, ami még meglepő lehet.

Rudolf, a kis rénszarvas a patájával rajzolgatott a hóba. Ajándékos dobozokat. Nagy és kicsi szögletes alakzatokat, félkörből tekert masnival. Unatkozott. Közben azon gondolkodott, mennyi mindent jelenthet egy négyzet a hóban. Lehet benne, mese, vagy számok, vagy Manet festménye. Hírtelen jeges rémület járta át. Ma van a Nagy Nap! Ma kell megajándékozni a télapót! Ha fut, még éppen odaér. Futott, amíg orra nem bukott a hóban. Aztán már gurult. A hó selymes volt és vidám, ha felugrott és leesett meg sem ütötte magát. Ugrált hát, és nagyokat nevetett. Aztán elfáradt, nézte a sok csomagokkal rohangáló manót.

Jaj ne!!!- elkésem az ünnepségről!

Jégvirágos tábla jelezte az elágazásnál, hogy merre van Télapó háza. Rudolf közelebb ment, mert tegnap még a tábla egyszerű üvegből volt. Közel ment egészen, mozgatta az orrát, hogy jobban fókuszáljon a szeme. Ez gyönyörű. gondolta. „Tökéletesen ritmikus ornamentika. Mint a legprofibb rézkarc, amit valaha láttam.” Gondolkodott, hogy megkóstolja –e, de illedelmesebb volt, mint kíváncsi.

Hoppá!- vette észre, lassan sötétedik. – Asszem esélyem sincs időben odaérni. Na, mindegy. Úgyis olyan sokan lesznek, eltart egy darabig mire sorra kerül az én ajándékom. Vidáman lépkedett, az esélytelenek nyugalmával, amikor halk sírásra lett figyelmes. Táncos, az igen elegáns mozgású, arisztokratikus jellemvonásokkal rendelkező másik rénszarvas szipogott az út szélén. Rudolf megállt. Csak figyelt, ahogy szokott. Nem igazán tudta, mit kell ilyenkor tenni, de kíváncsi volt, hát megkérdezte mi a baj.

-         Elvesztettem az ajándékot, amit télapónak vettem.

-         Na, várj egy kicsit!- terült el magabiztos mosoly Rudolf képén. Egy pillanat alatt. leszedte a sapkája fehér, pamacsos bojtját, majd Táncosét is, és összekötözte. Aranyos plüss hóember nézett velük farkasszemet a másodperc tört része alatt. – Add ezt ajándékba!

-         Köszönöm!- szólt hátra vidáman a másik rénszarvas, mielőtt fénysebességgel elviharzott.

Rudolf is sietett, persze még útközben megnézett egy Batman filmet, mert fél áron volt a mozi, beállt kosarazni a manókkal, mert hiányzott egy ember a csapatból, megállt az autó szerelő műhelynél, ahol épp políroztak egy frissen elkészült lamborginit (ezt nem lehetett kihagyni.)

Történt ami történt, mire odaért, már mindenki átadta az ajándékát. Ráadásul amikor utolsó lendületét összeszedve szinte átrepült a nagy tölgyfa ajtó küszöbén, minden szem rá szegeződött. Télapó bölcs mosollyal, érdeklődve nézte, és akkor Rudolf lassan…lassan rájött…bár ne jött volna…bár visszafordulna az idő…lelassulna a pillanat… kinyílna egy dimenzió kapu…betörne a földre egy ufó invázió…OTTHON HAGYTA az ajándékot.

Döbbent csend. Rudolf zavarában a patájával karistolta a teremben hangulat keltő dekorációként felszórt műhavat. Aztán.. szélesen elvigyorodott. Télapó. Itt az ajándékod, ha eljössz idáig, átveheted. Télapó, kicsit már elcsigázva a sok ismerős kacattól, aminek egyenként kellett örülnie, odament.

Rudolf szabályos négyzetet rajzolt a patájával.

-         Ez mi?- kérdezte Télapó az igazán toleráns felnőttek érdeklődő fejtartásával

Es Rudolf válaszolt. Mesélt csillogó szemmel, jégvirágról, filozófiáról, festészetről, autókról, geometriáról, hogy ez mind és mind lehet, de lehet csend is, vagy célba ugró játék, vagy papucs orrán pamutbojt.

Télapó egy órán át hallgatta sírva és nevetve. Ilyen szép meglepetést még sosem kapott életében. Meg is akarta köszönni, de mire visszafordult, már csak apró patanyomokat látott, és Rudolf táncoló farkincáját, ahogy érdeklődve rohan egy arra járó pillangó után.

Mert hát…hogy kerülnek a hógömbbe pillangók??      

 Van egy kis időm mielőtt átnézek egy egyetemi dolgozatot. 

Egész nap esett a hó. A mélykék éjszakai égre történeteket rajzoltak a csillagok. Sejtelmes fény világította be az utcát. A fehér takaró biztonságos, hívogató világossága. Nem volt az  a reménytelen búbánat, amit ne tudott volna átvilágítani.  Bence, a kicsi  krampuszmanó a  meleg szobában a párás üvegre rajzolgatott. Egy óriási markolót. Azt szeretett volna a télapótól. A kandalló tüze pirosan izzott, lágy zene szólt, mindent átjárt a finom tea illata. Szeretett volna ebben az évben nagyon jól viselkedni. De hát ki tökéletes? Ki tud ellenállni a csokinak ebéd előtt, a fagyinak a hűtőben, a jó meséknek tanulási időben, a rendetlenség  varázsának a játék bűvöletében? Ki tud betartani annyi szabályt, amit az okos felnőttek maguk sem tudnak megjegyezni, de minden csibészkedés előhoz belőlük valami spontán litániát, tele nemekkel, tiltásokkal? Nem lesz ebből markoló. Állapította meg a kicsi krampuszmanó, és pulóvere ujjával dacosan letörölte az ablakot. Ez tisztára reménytelen.

A télapó az északi sarkon agyon stilizált faházában,  gótikus áthallású üvegablakán bámult kifelé. A sok fenyőágtól, a piros virággal, cukornyalókákkal teleaggatott ablakdíszektől, alig talált erre alkalmas felületet. Egy régi érzés után kutatott. Egybefüggő sík felületet  keresett, ahol a narancs illatú párába rajzolhatja gondolatait. Szeretett volna valakit karácsonyra, aki hisz benne. Egy krampuszmanót, kicsit elálló fülekkel, szőkésbarna hajjal és reménnyel telt barna szemekkel. Az idén szeretett volna nagyon jól viselkedni. Dehát ki tökéletes? Ki tud mindig türelmesen válaszolni az összes pörgős kérdésre a tévé híradó alatt? Ki bírja ki, hogy soha ne emelje fel a hangját, ha  gyerekek vannak a közelben? Ki olyan profi, hogy csak praktikus alapanyagokat rendel az Északi Sarki Nagyüzemből és nem hordja néha tele felesleges kacatokkal a beépített szekrényt? Ki tud betartani annyi következetes szabályt, ahány arca van a gyerekeknek a kreativ renitenciához? Nem lesz ebből feltétlen hit  ajándékba. Állapította meg Télapó, és pulóvere ujjával dacosan letörölte az ablakot. Ez tisztára reménytelen.

Éjszaka volt, a hold, magáról teljesen megfeledkezve bámulta szabályos kör alakú arcát a befagyott tó tükörjegén. Alig tudott félreugrani, amikor éppen mellette száguldott el két, reménytelennek látszó álom. Tovább irányította öket a csillagokon túlra, egyenesen a Világ Urához. Hosszú, hosszú szakálla volt a vén varázslónak, de mégsem tudta azonnal, mit tegyen. Végül odasétált a végtelenben találkozó párhuzamos könyvespolcának horizont vonalához, és leemelte az Idővarázslatok című poros, egérrágta kódexet...

Valahol az álmok szürreális peremén egy buszmegálló várta, hogy éretlmet nyerjen a létezése. Az útfelbotás miatt teljesen beállt a körút. A szélső sávban araszoló óriási markoló ellehetetlenítette a haladást. A busz tehát nem jött. Egyetemista srác ült az üvegkalitkában kialakított különösen kényelmes padon. A jegyzeteit próbálta rendezni, de a markoló látványa teljesen lekötötte. Kicsit meg is lepődött, amikor jól öltözött öregúr telepedett mellé a padra. Reneszánsz eleganciája, átható tekintete ellenállhatatlan volt.  Bíbor színű, bélelt bőrkabátja széles arany övvel volt átkötve. Vagyont érő zöld bőr táskájából bőrkötéses, cirádákkal díszített könyvet vett elő.

-Régóta nem jött a busz?- kérdezte, és szeme sarkában futó ezer ránc jelezte a derüt, mely lelkéből áradt. 

-Ezer éve. - felete a srác. De nem olyan rossz itt. Imádom a markolókat. Mindig felvidítanak.

-Miért nem vagy ideges? Nem félsz, hogy lekésed a szemináriumot?

- Mitől félnék? Egyszer féltem igazán, egészen régen. Azt gondoltam, ítélkezések sokasága vesz körül. Hogy bármit teszek, úgysem lehetek elég jó. Úgy aludtam el egy téli estén, hogy azt hittem nem látnak engem a felnőttek. De reggel a Télapó az ablakomban hagyott egy gyönyörű markolót. Történész vagyok. Nem felejtek. Hiszek abban, hogy ott vagyok, ahol épp a helyem van. Ha kell, egy buszmegállóban. Talán itt kell találkoznom valakivel. Talán azért bontották fel a körutat. 

- Igaz. - mondta az öreg, és a zsebéből  bőrkötéses laptopot vett  elő." Lista". ütötte be a keresőbe. A fiúra nézett, és nyugodt hangon, lassan érlelt össze minden szót áradó érzéseivel.

-Bence, a kis krampuszmanó? 

-Az vagyok.

-Semmit sem változtál, fiam...

Karácsonyi csengőszó hallatszott az égről. Bence, a kis krampuszmanó félálomban szaladt az ablakhoz. Az utca még mindig havas volt, de nem találta az ajándékot. És akkor, nagy piros bőrkesztyű jelent meg odakint az ablak  külső oldalán. Aztán egy fehér szakállas , mosolygós arc. Bence letörölte a párát, hogy jobban lássa: A TÉLAPÓT. Kezében egy vadi új markolót tartott. Az egész, egész világon soha, soha még senki nem kapott ilyen szép ajándékot!!!

Megérdemled fiam, mert jó voltál, vagy és leszel.

"Megtaláltam újra. Mit? Ami örök. A tengert, egybegyúrva a nappal." Arthur Rimbaud

     Ma pesszimista vagyok. Szürke, mint a világ. Süket, mint a harangtorony ha eláll a szél és a harangozó delériumos álmát alussza kezében az üres miseboros üveggel. Ülök a testemben, nézek ki a felső résen. Azon gondolkodom, mi történt az emberrel pár ezer év alatt? Hová lett a bölcsesség, a lendület, a világmegváltó regények óriási élő szinpadai? Ott van bent. A belső világ vak sötétjében. Az egyforma mondatok mögött. Mi lehet az oka ennek a bezártságnak? Az érzékszerveink összehasonlító emléktára a múltból hoz precedenst minden egyes észleléshez. Kategorizál, osztályoz, az agy előre gyártott fontossági sorrendeket használ. Minek ehez belső érzékelés?...

     A kanapén ültünk, a lányom és én. "- Anya,tudok játszani a hajaddal. Az oviban volt időm jól megfigyelni hogyan kell. Akkor, amikor mellém ült egy kislány, aki mindig ezt csinálja. Először elfutottam. Aztán, amikor a hajamhoz nyúlt, én is csináltam amit ő. Így álcáztam magam."

     Lennie kell valaminek itt a földön, amit boldogságnak hívnak. Már nam elég tudni a nagy titkokat...

     ...Óarany színkavalkád perzselte fel a homok dombokat. A játékos, vidám szél rendekbe hordta a homokot, ritmikus hangmélységeket szerkesztett a készülődő kristálytiszta esőcsppeknek. Az áttetsző felhők alatt is jól látszott a napsugarak fényszögének ívgörbülete. Óriás geometriai alakzat terpeszkedett a világ közepén, mindennél magasabb, szélesebb és mélyebb. Éppen a sarkában kuporgott egy néma fiú. Haja nincstelenre vágva, selyemből szőtt puritán lepelruha rajzolta körül lényegretörően szálkás alkatát. Ahogy lábait az álláig húzta, egészen úgy nézett ki ő is, minha a nagy négyzet alapú építmény kicsinyített mása lenne. Kezével a haját bámulta. Ahányszor megérezte az apróra vágott új rendet, valami megfoghatatlan kerítette hatalmába. Ma belép majd az ajtón. Nem mozdult, várt, hogy teste felélje az megmaradt privilégiumokat.
     Az ajtó hangja volt az utolsó, amit hallott. A fény pengevékony éle feladta, hogy átvágja a kőmonstrumot. Napokig gyalogolt vakon, süketen. Akeze kétségbeesetten követte a falak apró jeleit. Beszéltek hozzá. Régi, megszokott hansorokkal tépték fel agyában az emlékképek utolsó láncolatait. Nem merte elengedni a falat. Végül az engedte el őt, amikor nem emlékezett már többé, miért tartja oldalra a kezét. Derékig érő haja átölelte ruhátlan testét, mely talán már nem is létzett. A súlytalanság nem érte váratlanul. Érezte ahogy felemelkednek a lábai, és azok is olvasni kezdik az ősi kőfalak történeteit. Leányok vették körül fésülték gyönyörű haját. Az utolsó képeken maga is leány volt, a legszebb, a legnemesebb, a leginkább árva. Végül nem maradt más, csak a létezés hangtalan, folytó lebegése. Érezte, ahogy a középpont felé haladnak a jól felépített, valaha biztonságos határok. Atomokra esett szét, mindent megtöltött a rengeteg elszabadult törmelék. Új helyet, szabad távolságtartást követeltek a felfoghatatlanul apró részletek. Átérezték és elengedték egymást, egyenként élték át a találkozás és veszteség elviselhetetlen katarzisát. Búcsúzások, ébredések, ölelések és elmúlások pulzáltak megállíthatalanul és végtelenül. Az öröklét telítődött és elérte a kamra falait. A leírhatatlan nyomás új rendet teremtett. Itt semmi nem maradhat ami magában is élő. Belső robbanások ezrei vonták össze a renitens egyediséget. Minden hasonlít valamihez. Amiből már van, annak mennie kell. Egyetlen, apró kő koppant az anyag határán. Nem maradt más, csak az ébenfekete fény lehetetlenre tömörített kohéziója. A kő bölcs volt. Hangonként koppant a kemény felületek ezernyi síkjával, majd megáltt egy résben, az aljzat mentén. Nem mozdult. Több tonnás nyomás nehezedett rá. Tűrte. De a fal nem tűrte tovább, és ellökte magától. Tehetetlen matériaként több kilométeres sebességgel ütközött, ahányszor a mogorva falak elhajították maguktól. Várta, hogy porrá zúzzák végre. De nem volt vége a brutális játéknak. Eszmélt az új rend tudata. Nem kéne ütni a falat. De hogyan?? Miért és ki??- Én! Dalolta egy cseppfolyós letört faldarab. Én. Sírt a márványsima felület melyen csúsztak a szikrák. Én, suttogta a mészkő, aki utált mindig lemorzsolósni. Én. Állt meg a szó a pillanat oltárán. Én teszem ezt velük. A hangommal. Alelkem belsejéből áradó hullámfrekvenciákkal. Visszaverődöm, mint a denevér dala. Élek. A kö koncentrálni keztett. Elengedte a keménységet, a felpuhult ébenfekete középpont egyetlen magként lebegett. Ellenállhatalan vonzást érzett. Katartikus, eufórikus reményt, hogy megtalálja a fényt. Atomsebességgel száguldott a nap felé, tökéletes precizitással kerülte el a szűk folyosó falait. Végűl kibomlott, szétterült, szára töretlen volt, harmatkönnyek gördültek levelein. Egyenes, vakító fájdalom tépte darabokra, ahogyan elérte a napot. A tövisek üvöltve vágtak utat a tehetetlen szárakon. Karmok tépték véresre. Újra lélegzett, megrázta felfoghatatlanul nehéz sörényét, lelke megtelt a legyőzhetetlen magabiztos nyugalmával. Egy falat látott, melyet pengeként hasított át a fény. Lépett. És élt megint.

- Mit szeretnél?- kérdezte egy hang.- Ki vagy?

Beavatott vagyok. Gyógyító. többé nem tudok senmmit, csak ha kérdezel.

 A Nagy hal című filmet néztük a tévében. A hat éves lányom megkérdezte, miről szól. Mese felnőtteknek, válaszoltam. Olyan, mint amikor a gyerekek tanulják kifejezni a világot meséken át, csak a felnőttek ezt úgy hívják, metafora. Érzelmi hasonlat. A nagyok világa már nem olyan nyílt, és egyszerű. Néha érzéseket rejtenek a hasonlatok mögé, de csak a művészek merik felvállalni. (A képen egy kétfejű nő volt éppen a cirkuszban). Mire a lányom: Értem. Akkor ezt a jelenséget nevezhetem metafornak? És a választ meg sem várva elment játszani. Sosem fog kiderülni, hogy megfogant-e a neveltetési alap, és a gyerek megtanult egy irodalmi fogalmat, vagy, a világ legtermészetesebb módján fontosabbnak érezte, hogy ha szembe jön egy kétfejű nő az utcán, majd ne kelljen meglepődnie, hiszen a dolognak már van neve..

A szerdát nemes egyszerűséggel gyilkos szerdának nevezem. Reggeltől késő estig terápiákat tartok, amikor végre vége, már csak metaforákban szeretek gondolkodni a történteken.

Hiszek az elmúlásban. Ma reggel tehát az őszi téli kollekcióm legszebb darabját vettem fel, majd úgy döntöttem, nem fecsérlem az időt utazással, és teleportálok a munkahelyemre, az Óperencián túlra. A fiam űrkutató, ő tanított meg rá. A lényege, hogy becsukom a szemem és várok. Egy gond van csak a hitetlen, materialista világgal, nem bizonyítható, hogy sikerült-e, csak ha odamegyek és megnézem. Elindultam hát megnézni, és tényleg! Imádom, hogy a tudósoknak mindig igaza van! Tényleg ott voltam. Kivettem a táskámból a pillangó ruhámat, úgy éreztem, ez éppen megfelelő lesz mára. Sajnos mikor el akartam igazítani a csápokat az új frizurámban, egy hét éves kislány bámult vissza a talpigtükörből. Ez nem tökéletes. Gondoltam. Nem hinném, hogy ha kinyitom az ablakot nem az lesz az első dolgom, hogy elrepüljek, és ez nagy felelőtlenség lenne, mivel a kinti mínusz ötven fokban lefagynának a szárnyaim, és darabokra törnének. Kár lenne értük, talán meg sem találnék minden részletet a kristályokból, amik díszítik. Újra jó mélyen eltüntettem az alkarom a táskában. Nagy nehezen kirángattam egy türelmes, okos terapeuta ruházatot, hozzá megfelelő gondolati alapokat. Remekül telt a nap, hiszen jobb adni, mint kapni. Néha ki kellett söpörnöm a hurráoptimizmus túláradó virágszirmait, ami belepte a padlót, feltörölni egy feleslegesen ottmaradt patakot az élet vizéből, majd gondosan becsomagolni az igazság kétméteres varázskönyvét, amitől nem lehetett ablakot nyitni. Szerencsére ma is bor folyt a csapból és a mennyezet megtelt estére apró világító csillagokkal. Még jó, gondoltam, mert utálom, ha az öt órás terápia közben rám sötétedik. Volt ma nálam egy jó tündér, aki eltévedt az időben, és nem találta a kijáratot, egy kicsi, de nagyszájú szőke varázslótanonc, akinek a haja minden szélviharnak megtalálja a középpontját. Úgy megforgatta az élet körhintája, hogy a kijáratnál vette észre, hogy amikor felszállt, még csak egy volt belőle, de leszálltakor éppen kettő. Nem is lett volna baj, de egy ellenőr a jegyet akarta ellenőrizni. Óriási vita lett belőle, melyiket kell büntetésből a toronyba zárni, és ki kaphatja vissza a jegy árát a sérelmekért. Aztán a Megnemértett királyság hercege és hercegnője járultak elém, elvesztették az legtitokzatosabb tizenkettedik szoba kulcsát. Miután kinyitották Ezzel még el lettek volna, de a rettenetes sárkány, aki eleinte igen dühös volt beköltözött az ideiglenes lakosztályukba, és a szomszédok gyanakodni kezdek, hogy forrósodnak a közös válaszfalak. Semmi nem jó a pórnépnek, hiába mondták, hogy így kisebb lesz a fűtésszámla. A herceg el is döntötte, hogy maga vezeti vissza a sárkányt, de persze jól megégette a mély lelkét a belső tűz. A hercegnő alig győzte vígasszal, még abroncsot is rakatott a szívére, nehogy meghasadjon. Végül, de nem utolsó sorban beállított a szegény ember legkisebb fia. Már megint elindult szerencsét próbálni, három nap alatt szolgált le egy esztendőt. Derék legény volt, de amikor tolta haza az arany szénával öt méter magasan  megrakott szekeret, az útkereszteződésnél jött rá, hogy elfelejtette, a sok kicsi fehérre meszelt, nádtetős ház közül melyik is az ő háza a kicsi szülőfalujában. Majdnem elindult megkeresni, hol lakik az Úristen, az már csak tudja, de az utolsó pillanatban kért inkább egy időpontot a varázslótanácstól, persze nálam kötött ki. Hát, láthatóan izgalmas nap volt ez. Este már várt a hatlovas hintó az én Uram királyfimmal. Még éppen annyi időm volt, hogy felöltsem a báli ruhámat. Akkora lakodalmat csaptunk, hogy a kerítés is kolbászból volt. Még most is ropjuk a táncot hajnalhasadtáig…   Így volt, mese volt, aki nem hiszi, járjon utána!        

 Keddenként egy tanulócsoportot vezetek. Jó nagy mázli, hogy évek óta kitartanak mellettem. Eleinte úgy éreztem, le kell kötnöm őket és magamat is egy teljes napra. Még főztem is nekik, hogy ottmaradjanak. A dilemma tárgya a nem ismétlődő információ természete. Beletelt egy kis időbe (években mérhető) mire rájöttem, hogy nem kell előre készülni, elég, ha kíváncsi vagyok arra, amit éppen állítok.

Az emlékezet különös játék. Emlékezni a gimis tananyagra… szinte lehetetlen. Emlékezni a gyönyörűre koptatott lépcsőkre a kémia szertár felé, a portás bizakodó tekintetére, hogy elvehet egy újabb trófeát az ellenőrző gyűjteményébe, a napló rettenetes hangjára a síri csendben, az iskolaköpeny misztikus szegélyvarrására, melyet nem lehetett megunni. A kedvesen egyforma madarakra a harmadik emeleti tanterem ablakából könnyedén látható falombon, melyért hálás voltam, hogy ornitológusnak érezhettem magam általuk. Mindegy hogy sikerült a biológia tesztet elrontani, ezek a kedves élőlények vidáman ugráltak a zsúfolt lombok, a rózsaszín virágzó vagy a feketéllő ágak között, hogy hírt hozzanak arról, hogy a lét folytonossága szempontjából tök mindegy meddig vagyok a tanterem üvegablaka mögé zárva. Az utóbbi emlékek úgy élnek, mintha mindig is így lettek volna, mivel így is voltak és lesznek mindig. Szeretek visszagondolni ezekre a pillanatokra, örülök, hogy kölcsön adták magukat nekem. Nem kértek igazolványt, csak úgy körbevettek. Tudták, amit én akkor még nem, hogy sosem birtokolhatom őket, a mozdulatlanság varázsa bölcsességet, toleranciát adott a kőnek, a madaraknak, a növényeknek. Olyan szerettem volna lenni, mint ők. Hát zöldfülű és mozdulatlan lettem az órákon, mint egy tuja, fecsegtem a hangomtól elbűvölve a szünetekben, mint egy madár, és vártam türelmesen, makacsul, és némán az angol órákon, hogy a tanár magától ráérezzen hogy nem vagyok hülye mint a kő.

Ezért lettem tanító. Mert mindezek a nézőpontok még mélyebb emlékezet terét nyitották meg valahol a tudatom egyediségébe vetett hitén túlról. Mert a kő az kő. És az is volt, akkor is, amikor az emelet még nem volt lényeges, a növények ébresztették az élet ritmusát, amikor a halál még nem volt fontos, a madarak egymást csicseregték rendszerbe, megadva a mélyég és magasság paramétereit, amikor még nem voltak minden teret betöltő zajok , hangok, hullámok. Emlékezni bátor dolog, amit megtanultam az éppen a tehetetlen konfrontálódás mozdulatlan bátorsága. Ebben mindig is jó voltam, és ide épp ez kellett.

Úgy éreztem, végre otthon vagyok a világban, mikor ráéreztem, hogy a fehér kövek a lábam alatt hosszú, áttetsző lepelben folytatódnak. A madarak közel jönnek hozzám, és a szemükben látom gyönyörű arcom tökéletesre formált ívét, kúszónövényekben rejtőzködik legendásan hosszú hajam. Valahol az idők hajnalán. És a múlt illúziója nem vette el az emlékeimet, mint a végrehajtó a boldogságot tettető családok gazdasági csődbe forduló hétköznapjait. Az én napjaim megmaradtak. A mélyen lévő álomkép azt idézte, ne félj, menj, emlékezz, taníts és élni fogsz. Tedd azt, amit mindig is tettél. Találj összhangot magadban ebben a korban is, ahogy máskor is tetted. Az összhangzattan mindig nehéz, a tükörkép és az én tudat változóan érzékeny összehangolása. Megszólalt a dal, először csak zene, aztán bátortalan hangok és saját ritmusok… megy ez, mint a biciklizés, ha egyszer már tudtad, nem felejted el, mindegy, feltalálták e már a kereket vagy csak most fogják feltalálni.

Utóirat: ez úton is üdvözlöm a lökött tanítványaimat, úgy is tudom, hogy máris kukkoltok ! J  

  Hathatós volt hat úton járni egyszerre. Skizofrén, ellentmondásos, számon kérhetetlen. Éles logikámmal bárki hülyének tűnt, aki hírt hozott a belső világ létezéséről. Mindegy mit fogtak rám, vagy vállaltam magamra, minden szócsatát én nyertem. Ennyi személyiséggel nem volt nehéz. Ne is beszéljünk róla, úgyis elmosta rég a dekadencia. Végül alakváltó lettem. A hetedik te magad légy. Tudós, varázsló, időutazó, átlagember. Ami éppen tetszik. Térjünk a kiábrándító lényegre. Spiritiszta, alkimista, gyógyító, a huszonegyedik században. Nem lettem tőle boldog. Még. De most addig blogolok, amíg rá nem érzek az ekszibicionizmus csodás szabadságára. Ha nem leszek túl lusta, olyan monológokat írhatok, amik kirajzolják és automatikusan rendezik azt a sok rizsát ami a fejemben van. Talán kiderül végre, mégis minek. Az alakváltó egy bizonyos médiumitást jelent. A jelenkori ego tanult sztereotípiái mögött létezik egy kevésbé halandó perspektívával bíró érzeti tudás. Azzal a biztonságos lendülettel kezdi a gondolatok összerendezését, hogy minden sorrend újraírható, ha a végeredmény kisebb része az egésznek, mint az előre várható volt. Eszerint nem ítélkezik és nem állíthatja meg senki egy ítélettel. Létezésének ébredő állapotában önmagát írja meg, és mivel nincs rajta az önértékelés állandó hibajavító programja, szabadkozás és álszerénység mentes.  Ha a válasz kevés, hát visszafordul az optimális érzeti középpontba és új területeket jelöl ki a magyarázatra. Ettől nevezhető nem ismétlődő információnak. A természetes pszichével való kapcsolata az interakcióra épül. Sajnos ez a szöveg elég unalmas. Remélem majd belejövök. Arra azért jó volt amikor visszaolvastam, hogy rájöjjek, ez még nem most van. Talán holnap. Majd visszalépek a középpontba és ráérzek mit is szerettem volna itt megbeszélni magammal...