Úgy kezdődött, hogy rohangáltam az élet labirintusában mint egy ösztönösen vidám kisegér, ha végre ráérez, hogy a dolgok ismétlődnek ha megnyomjuk az időnként spontán felbukkanni látszó piros gombot. Jó buli volt, néha megcsapott az áram, a nagybetűs falak mentén. Középen persze szabad volt az út, és okoskodó hangok vettek körül. A kint bámuló tudósok biztonságos heurékái. Aztán, egy szép napon elértem a célt. A középen lévő tükröt. Talán csalódás volt, hogy kiderült végre, talán feloldozás, hogy szembe találkoztam a saját portrémmal. Most nyert értelmet először, hogy miért nem szerettem soha a sajtot. A fényes tárgy, aminek sík képe állította hogy plasztikus vagyok, egy ember ábrázatát rajzolta elém. Csak virtuális effekt, gondoltam utolsó naiv érzeteimre hallgatva. De minden út ide vezetett, hát megnyomtam a piros gombot, ahogy szoktam. (szándékosan nem a kéket.) A labirintus hat párhuzamos pályára változott, és elindultam mindegyiken egyszerre, mint Aliz. Hol kicsi voltam, hol túl nagy. Néha énekelni kellett, máskor verselni vagy festeni vagy olvasni. Vagy rohanni, ahogyan csak bírok, reménykedve abban hogy lehet visszaút. De az egyenesnek van egy igen megmásíthatatlan tulajdonsága, előre vezet, és sosem hátra...