A Nagy hal című filmet néztük a tévében. A hat éves lányom megkérdezte, miről szól. Mese felnőtteknek, válaszoltam. Olyan, mint amikor a gyerekek tanulják kifejezni a világot meséken át, csak a felnőttek ezt úgy hívják, metafora. Érzelmi hasonlat. A nagyok világa már nem olyan nyílt, és egyszerű. Néha érzéseket rejtenek a hasonlatok mögé, de csak a művészek merik felvállalni. (A képen egy kétfejű nő volt éppen a cirkuszban). Mire a lányom: Értem. Akkor ezt a jelenséget nevezhetem metafornak? És a választ meg sem várva elment játszani. Sosem fog kiderülni, hogy megfogant-e a neveltetési alap, és a gyerek megtanult egy irodalmi fogalmat, vagy, a világ legtermészetesebb módján fontosabbnak érezte, hogy ha szembe jön egy kétfejű nő az utcán, majd ne kelljen meglepődnie, hiszen a dolognak már van neve..

A szerdát nemes egyszerűséggel gyilkos szerdának nevezem. Reggeltől késő estig terápiákat tartok, amikor végre vége, már csak metaforákban szeretek gondolkodni a történteken.

Hiszek az elmúlásban. Ma reggel tehát az őszi téli kollekcióm legszebb darabját vettem fel, majd úgy döntöttem, nem fecsérlem az időt utazással, és teleportálok a munkahelyemre, az Óperencián túlra. A fiam űrkutató, ő tanított meg rá. A lényege, hogy becsukom a szemem és várok. Egy gond van csak a hitetlen, materialista világgal, nem bizonyítható, hogy sikerült-e, csak ha odamegyek és megnézem. Elindultam hát megnézni, és tényleg! Imádom, hogy a tudósoknak mindig igaza van! Tényleg ott voltam. Kivettem a táskámból a pillangó ruhámat, úgy éreztem, ez éppen megfelelő lesz mára. Sajnos mikor el akartam igazítani a csápokat az új frizurámban, egy hét éves kislány bámult vissza a talpigtükörből. Ez nem tökéletes. Gondoltam. Nem hinném, hogy ha kinyitom az ablakot nem az lesz az első dolgom, hogy elrepüljek, és ez nagy felelőtlenség lenne, mivel a kinti mínusz ötven fokban lefagynának a szárnyaim, és darabokra törnének. Kár lenne értük, talán meg sem találnék minden részletet a kristályokból, amik díszítik. Újra jó mélyen eltüntettem az alkarom a táskában. Nagy nehezen kirángattam egy türelmes, okos terapeuta ruházatot, hozzá megfelelő gondolati alapokat. Remekül telt a nap, hiszen jobb adni, mint kapni. Néha ki kellett söpörnöm a hurráoptimizmus túláradó virágszirmait, ami belepte a padlót, feltörölni egy feleslegesen ottmaradt patakot az élet vizéből, majd gondosan becsomagolni az igazság kétméteres varázskönyvét, amitől nem lehetett ablakot nyitni. Szerencsére ma is bor folyt a csapból és a mennyezet megtelt estére apró világító csillagokkal. Még jó, gondoltam, mert utálom, ha az öt órás terápia közben rám sötétedik. Volt ma nálam egy jó tündér, aki eltévedt az időben, és nem találta a kijáratot, egy kicsi, de nagyszájú szőke varázslótanonc, akinek a haja minden szélviharnak megtalálja a középpontját. Úgy megforgatta az élet körhintája, hogy a kijáratnál vette észre, hogy amikor felszállt, még csak egy volt belőle, de leszálltakor éppen kettő. Nem is lett volna baj, de egy ellenőr a jegyet akarta ellenőrizni. Óriási vita lett belőle, melyiket kell büntetésből a toronyba zárni, és ki kaphatja vissza a jegy árát a sérelmekért. Aztán a Megnemértett királyság hercege és hercegnője járultak elém, elvesztették az legtitokzatosabb tizenkettedik szoba kulcsát. Miután kinyitották Ezzel még el lettek volna, de a rettenetes sárkány, aki eleinte igen dühös volt beköltözött az ideiglenes lakosztályukba, és a szomszédok gyanakodni kezdek, hogy forrósodnak a közös válaszfalak. Semmi nem jó a pórnépnek, hiába mondták, hogy így kisebb lesz a fűtésszámla. A herceg el is döntötte, hogy maga vezeti vissza a sárkányt, de persze jól megégette a mély lelkét a belső tűz. A hercegnő alig győzte vígasszal, még abroncsot is rakatott a szívére, nehogy meghasadjon. Végül, de nem utolsó sorban beállított a szegény ember legkisebb fia. Már megint elindult szerencsét próbálni, három nap alatt szolgált le egy esztendőt. Derék legény volt, de amikor tolta haza az arany szénával öt méter magasan  megrakott szekeret, az útkereszteződésnél jött rá, hogy elfelejtette, a sok kicsi fehérre meszelt, nádtetős ház közül melyik is az ő háza a kicsi szülőfalujában. Majdnem elindult megkeresni, hol lakik az Úristen, az már csak tudja, de az utolsó pillanatban kért inkább egy időpontot a varázslótanácstól, persze nálam kötött ki. Hát, láthatóan izgalmas nap volt ez. Este már várt a hatlovas hintó az én Uram királyfimmal. Még éppen annyi időm volt, hogy felöltsem a báli ruhámat. Akkora lakodalmat csaptunk, hogy a kerítés is kolbászból volt. Még most is ropjuk a táncot hajnalhasadtáig…   Így volt, mese volt, aki nem hiszi, járjon utána!