Utálok veszekedni. Pedig néha fontos. A saját vélemény az egzisztencia alapja. Az egyéniség az egyedi célok morális támogatója. És hát, mi más vinné előre a világot, mint a koncentrált önérvényesítés?

Szócsaták. Stratégiák, és taktikák, fondorlatok, küzdelmek, és győzelem! Onnan kezdett gyanús lenni a dolog, hogy, míg a vitának meg van a maga bejáratott koreográfiája, addig a győzelmet mindenki a magáénak vallja. Két győztes pedig nem lehet. Paradoxon. Talán a heves párbeszédek nem is párosak?

 A falnak beszélek. Gondoltam kipróbálom az ötletemet. A fal, a várttal ellentétben nem válaszol. Falaz valakinek a sunyi dög, mert majd fel fal a tekintetével. Azért hallgat, mert élvezi, hogy egyre jobban felhúzom magam. Olyan határozott a kiállása, mint az a bizonyos fallikus szimbólum. Én, persze tűrök. Mint mindig. Nem hagyom magam falhoz állítani, az egyszer biztos! Hiába kaparom a falat, nem kegyelmez, csak vár. Mire?? Mert arra várhat, hogy elismerjem, hogy jogosan játssza itt a falfehér póker arcot, miközben én kiakadok! Elegem van abból, hogy lebonthatatlan falak vannak közöttünk, és ő nem tesz semmit azért, hogy jobb legyen. Pedig én nyitott vagyok, és mindent elmondok magamról. Olyan sápadt már a haragtól az arrogáns disznó, mint a meszelt fal. Na, omolj már össze! Döntsük le a falakat, had lássak tisztán! Én dörzsölt vagyok, mint a rendőr a fal mellett, engem nem lehet megvezetni! Mondanom sem kell, meg sem rezdül a mocskos képe! Kemény, mint panelházban a betonfal. Falra hányt borsó ennek minden amit mondok. Pedig tanulhatna tőlem egy kis jó modort.

Huh. Ez durva volt. Most rekonstruálom az emléket. Állok a nagy fehér fal előtt, ugrálok, az árnyékom utánoz. Mint két majom. De igazam volt. ÉN NYERTEM! Holnap kipróbálom a tükörrel!