Van egy kis időm mielőtt átnézek egy egyetemi dolgozatot. 

Egész nap esett a hó. A mélykék éjszakai égre történeteket rajzoltak a csillagok. Sejtelmes fény világította be az utcát. A fehér takaró biztonságos, hívogató világossága. Nem volt az  a reménytelen búbánat, amit ne tudott volna átvilágítani.  Bence, a kicsi  krampuszmanó a  meleg szobában a párás üvegre rajzolgatott. Egy óriási markolót. Azt szeretett volna a télapótól. A kandalló tüze pirosan izzott, lágy zene szólt, mindent átjárt a finom tea illata. Szeretett volna ebben az évben nagyon jól viselkedni. De hát ki tökéletes? Ki tud ellenállni a csokinak ebéd előtt, a fagyinak a hűtőben, a jó meséknek tanulási időben, a rendetlenség  varázsának a játék bűvöletében? Ki tud betartani annyi szabályt, amit az okos felnőttek maguk sem tudnak megjegyezni, de minden csibészkedés előhoz belőlük valami spontán litániát, tele nemekkel, tiltásokkal? Nem lesz ebből markoló. Állapította meg a kicsi krampuszmanó, és pulóvere ujjával dacosan letörölte az ablakot. Ez tisztára reménytelen.

A télapó az északi sarkon agyon stilizált faházában,  gótikus áthallású üvegablakán bámult kifelé. A sok fenyőágtól, a piros virággal, cukornyalókákkal teleaggatott ablakdíszektől, alig talált erre alkalmas felületet. Egy régi érzés után kutatott. Egybefüggő sík felületet  keresett, ahol a narancs illatú párába rajzolhatja gondolatait. Szeretett volna valakit karácsonyra, aki hisz benne. Egy krampuszmanót, kicsit elálló fülekkel, szőkésbarna hajjal és reménnyel telt barna szemekkel. Az idén szeretett volna nagyon jól viselkedni. Dehát ki tökéletes? Ki tud mindig türelmesen válaszolni az összes pörgős kérdésre a tévé híradó alatt? Ki bírja ki, hogy soha ne emelje fel a hangját, ha  gyerekek vannak a közelben? Ki olyan profi, hogy csak praktikus alapanyagokat rendel az Északi Sarki Nagyüzemből és nem hordja néha tele felesleges kacatokkal a beépített szekrényt? Ki tud betartani annyi következetes szabályt, ahány arca van a gyerekeknek a kreativ renitenciához? Nem lesz ebből feltétlen hit  ajándékba. Állapította meg Télapó, és pulóvere ujjával dacosan letörölte az ablakot. Ez tisztára reménytelen.

Éjszaka volt, a hold, magáról teljesen megfeledkezve bámulta szabályos kör alakú arcát a befagyott tó tükörjegén. Alig tudott félreugrani, amikor éppen mellette száguldott el két, reménytelennek látszó álom. Tovább irányította öket a csillagokon túlra, egyenesen a Világ Urához. Hosszú, hosszú szakálla volt a vén varázslónak, de mégsem tudta azonnal, mit tegyen. Végül odasétált a végtelenben találkozó párhuzamos könyvespolcának horizont vonalához, és leemelte az Idővarázslatok című poros, egérrágta kódexet...

Valahol az álmok szürreális peremén egy buszmegálló várta, hogy éretlmet nyerjen a létezése. Az útfelbotás miatt teljesen beállt a körút. A szélső sávban araszoló óriási markoló ellehetetlenítette a haladást. A busz tehát nem jött. Egyetemista srác ült az üvegkalitkában kialakított különösen kényelmes padon. A jegyzeteit próbálta rendezni, de a markoló látványa teljesen lekötötte. Kicsit meg is lepődött, amikor jól öltözött öregúr telepedett mellé a padra. Reneszánsz eleganciája, átható tekintete ellenállhatatlan volt.  Bíbor színű, bélelt bőrkabátja széles arany övvel volt átkötve. Vagyont érő zöld bőr táskájából bőrkötéses, cirádákkal díszített könyvet vett elő.

-Régóta nem jött a busz?- kérdezte, és szeme sarkában futó ezer ránc jelezte a derüt, mely lelkéből áradt. 

-Ezer éve. - felete a srác. De nem olyan rossz itt. Imádom a markolókat. Mindig felvidítanak.

-Miért nem vagy ideges? Nem félsz, hogy lekésed a szemináriumot?

- Mitől félnék? Egyszer féltem igazán, egészen régen. Azt gondoltam, ítélkezések sokasága vesz körül. Hogy bármit teszek, úgysem lehetek elég jó. Úgy aludtam el egy téli estén, hogy azt hittem nem látnak engem a felnőttek. De reggel a Télapó az ablakomban hagyott egy gyönyörű markolót. Történész vagyok. Nem felejtek. Hiszek abban, hogy ott vagyok, ahol épp a helyem van. Ha kell, egy buszmegállóban. Talán itt kell találkoznom valakivel. Talán azért bontották fel a körutat. 

- Igaz. - mondta az öreg, és a zsebéből  bőrkötéses laptopot vett  elő." Lista". ütötte be a keresőbe. A fiúra nézett, és nyugodt hangon, lassan érlelt össze minden szót áradó érzéseivel.

-Bence, a kis krampuszmanó? 

-Az vagyok.

-Semmit sem változtál, fiam...

Karácsonyi csengőszó hallatszott az égről. Bence, a kis krampuszmanó félálomban szaladt az ablakhoz. Az utca még mindig havas volt, de nem találta az ajándékot. És akkor, nagy piros bőrkesztyű jelent meg odakint az ablak  külső oldalán. Aztán egy fehér szakállas , mosolygós arc. Bence letörölte a párát, hogy jobban lássa: A TÉLAPÓT. Kezében egy vadi új markolót tartott. Az egész, egész világon soha, soha még senki nem kapott ilyen szép ajándékot!!!

Megérdemled fiam, mert jó voltál, vagy és leszel.