Keddenként egy tanulócsoportot vezetek. Jó nagy mázli, hogy évek óta kitartanak mellettem. Eleinte úgy éreztem, le kell kötnöm őket és magamat is egy teljes napra. Még főztem is nekik, hogy ottmaradjanak. A dilemma tárgya a nem ismétlődő információ természete. Beletelt egy kis időbe (években mérhető) mire rájöttem, hogy nem kell előre készülni, elég, ha kíváncsi vagyok arra, amit éppen állítok.

Az emlékezet különös játék. Emlékezni a gimis tananyagra… szinte lehetetlen. Emlékezni a gyönyörűre koptatott lépcsőkre a kémia szertár felé, a portás bizakodó tekintetére, hogy elvehet egy újabb trófeát az ellenőrző gyűjteményébe, a napló rettenetes hangjára a síri csendben, az iskolaköpeny misztikus szegélyvarrására, melyet nem lehetett megunni. A kedvesen egyforma madarakra a harmadik emeleti tanterem ablakából könnyedén látható falombon, melyért hálás voltam, hogy ornitológusnak érezhettem magam általuk. Mindegy hogy sikerült a biológia tesztet elrontani, ezek a kedves élőlények vidáman ugráltak a zsúfolt lombok, a rózsaszín virágzó vagy a feketéllő ágak között, hogy hírt hozzanak arról, hogy a lét folytonossága szempontjából tök mindegy meddig vagyok a tanterem üvegablaka mögé zárva. Az utóbbi emlékek úgy élnek, mintha mindig is így lettek volna, mivel így is voltak és lesznek mindig. Szeretek visszagondolni ezekre a pillanatokra, örülök, hogy kölcsön adták magukat nekem. Nem kértek igazolványt, csak úgy körbevettek. Tudták, amit én akkor még nem, hogy sosem birtokolhatom őket, a mozdulatlanság varázsa bölcsességet, toleranciát adott a kőnek, a madaraknak, a növényeknek. Olyan szerettem volna lenni, mint ők. Hát zöldfülű és mozdulatlan lettem az órákon, mint egy tuja, fecsegtem a hangomtól elbűvölve a szünetekben, mint egy madár, és vártam türelmesen, makacsul, és némán az angol órákon, hogy a tanár magától ráérezzen hogy nem vagyok hülye mint a kő.

Ezért lettem tanító. Mert mindezek a nézőpontok még mélyebb emlékezet terét nyitották meg valahol a tudatom egyediségébe vetett hitén túlról. Mert a kő az kő. És az is volt, akkor is, amikor az emelet még nem volt lényeges, a növények ébresztették az élet ritmusát, amikor a halál még nem volt fontos, a madarak egymást csicseregték rendszerbe, megadva a mélyég és magasság paramétereit, amikor még nem voltak minden teret betöltő zajok , hangok, hullámok. Emlékezni bátor dolog, amit megtanultam az éppen a tehetetlen konfrontálódás mozdulatlan bátorsága. Ebben mindig is jó voltam, és ide épp ez kellett.

Úgy éreztem, végre otthon vagyok a világban, mikor ráéreztem, hogy a fehér kövek a lábam alatt hosszú, áttetsző lepelben folytatódnak. A madarak közel jönnek hozzám, és a szemükben látom gyönyörű arcom tökéletesre formált ívét, kúszónövényekben rejtőzködik legendásan hosszú hajam. Valahol az idők hajnalán. És a múlt illúziója nem vette el az emlékeimet, mint a végrehajtó a boldogságot tettető családok gazdasági csődbe forduló hétköznapjait. Az én napjaim megmaradtak. A mélyen lévő álomkép azt idézte, ne félj, menj, emlékezz, taníts és élni fogsz. Tedd azt, amit mindig is tettél. Találj összhangot magadban ebben a korban is, ahogy máskor is tetted. Az összhangzattan mindig nehéz, a tükörkép és az én tudat változóan érzékeny összehangolása. Megszólalt a dal, először csak zene, aztán bátortalan hangok és saját ritmusok… megy ez, mint a biciklizés, ha egyszer már tudtad, nem felejted el, mindegy, feltalálták e már a kereket vagy csak most fogják feltalálni.

Utóirat: ez úton is üdvözlöm a lökött tanítványaimat, úgy is tudom, hogy máris kukkoltok ! J