"Ezerkilencszáz tizenegyben 

   Edison itt járt Budapesten

   Komoly képpel körül nézett,

   De nem tudta a magyar nyelvet”

                            Bródy János

 

 

 Ma mélységek és magasságok napja volt. 

A megrendülésé, a nagy törvényeké, a kis apróságoké.

Előfordul néha, hogy kinyílik az ég és beáramlik valami megfoghatatlan jelenség a világba. Tapintatosan keres helyet a pályaudvarokon, a lakótelepeken, a szépen és nem szépen berendezett szobákban, kertekben, táskákban, szekrényekben. Türelmesen vár. Néha összeáll a rend. Egy kérdés hagyja el egy gyermek csengő nevetését, anyák gondolkodnak az égi jeleken, apák forgolódnak álmatlanul, a rendőr, a postás, a vasutas, az erdő szélén sétáló rövidszoknyás utcalány, a gyógyító, a tudós, a nagymama, a fehér bajszos, örök emlékgyár nagypapa... egy valamit keres, néma áhítattal, egy elveszett kérdés elhagyóját, A Válaszok világába vezető utat, a Csodát. Mindegy miért, csak legyen.

Halk fények hívják a sok kicsi jóságtöredéket. A nagypapa tudja, hogy a nagymama mellett él csak a státusza, a postás a levelet várónak hivatalos közeg csupán. A megfoghatatlant egyedül a megfogható rajzolja körül. Egy kicsi élet születése szenteli fel a gyógyítót. Elindul a rituálé, az összehangolt titkok inspiratív ritmusa, egyetlen kicsi ok értelmet ad a végtelenbe terjedő okozatnak. Ma én voltam a mennyei koncert karmestere.

 Csoda, ha a tiszta gondolat fénye a sokaságból kijelöl egy pontot, ott a terek összeérnek, egymás szemébe néző arctalan arcok érzik át az ébredés katarzisát. Mozdul az anyagban a türelmesen várakozó áldás, átlépi a hétköznapok matériáját. Véletlenül én is látom és te is, kisüti a szemünket e fény, áttáncol az idegrendszeren a tiszta esztétikum, és a kijelölt titokgazda előtt megjelenik a Lény, Aki A Létező, de sosem mulandó.

Megáll egy pillanatra a merev anyagban, és vár.

- Te voltál az a vadbarom, aki összerakta ezt a brutálisan bonyolult rendszert, csak azért mert nem tudsz egyszerű lenni?- üvöltöm a pofájába néma áhítattal. Te  hoztad ide ezt a sok tisztaságot, hogy elvedd a reményt az enyészettől? Te tanítottál az értés felelősségére döbbent éjszakákon?? Miért játszottál velem miközben elvetted az rosszba vetett hitem biztonságát, a nincs kreativitását, a nem hisztis könnyeit, a megoldhatatlanság bosszúvágyát?? Takarodj!- kiáltom, és csendben letérdel a lelkem. Megtelik valami váratlan, bénító szentimentális rózsaszín maszlaggal. A világ megáll, hogy a lény lassú mozgását tisztelje. Kecsesen, óvatosan mozdul égig érő köpenye, pórban ázó saruja.

 – Ne menj még! Suttogom megbűvölt áhítattal, mi lesz velem nélküled?? Semmim sem marad.

És Ő csendben szól:
Ne félj, őrökké megtartalak. Isten nem az aki elvesz, Ő az, aki visszaad.         

 

Egy egyszerű hétköznapon megváltozott a világ, még jó, hogy a verebek sosem változnak.