Kékséges fényeken át a távolság hagyta, hogy a látható jogán kirajzolódhasson minden, ami fontos. A Hercegnő szerette a lényegre törő dolgokat. Vékony bokáin aranylott a testhez álló cipő sugárzó fénye, halkan lépett, virágszőnyeg jelezte merre jár. Friss forrásból csörgedező patak vezette az úton, a palota kapuja megnyílt, ha érezte, a Hercegnő hazatér. Szolgálók lesték a kívánságait. Írnokok jártak mögötte, minden gondolata maga volt a bölcsesség. Letisztult formák között szeretett élni. Lakosztálya szinte futurisztikus volt, sehol egy felesleges darab. A falak apró fénypontokon át találkoztak a külvilággal. Áttört felületek szabadon vezették be a fényt, mint megannyi ultraibolya lézersugár. A levegő pengeként törte át a követ, a padló tükrében tavakat alkotott a kinti aranytűz homokja. A Hercegnő kezébe vette az apró kristályokat, és hagyta, hogy az érzéki matéria végighaladjon hófehér kezén. Az erő a lelkéig hatolt, világok találkoztak a tiszta fényben apró zajokként ütközve.
Mi lesz, ha mindezt elnyeli majd a sötét kor metsző ridegsége? Ha megszületik az időbe zárt éjszaka?
     Mindenki mosolygott és sírt amikor elérkezett a Nap. Fenséges volt, mint egy legyőzött király. Hosszú palástja leért a Hold peremére, minden lépésével körbeölelte Őt. Minden kör kérget vont a Hold arcára, nászukból megfogant a bűnös éjszaka. Örök álomba ringatta őket az őrült keringő dallama. A nap minden mámorító kör után vesztett fényességes magaslatából, a hold nőtt a kérgek súlya alatt. Mélykék csalódás sóhajából szakadt ki az alkímiai nász egyesülő lelke, egyetlen aprócska elemi tér. A vonzás bűvölete a bezártságtól taszító átkot kiáltott, a hangok egyenként szólítottak minden létezőt.
Hercegnő. Itt az IDŐ.
     Tértöredékek mátrixában forgott a pillanat geometrikus labirintusa. Lépjen be, aki nem retteg a rettegéstől, ha látja a láthatatlan ösvényt. Színek nélkül. Ritmusok nélkül. A forrás titkos imája nélkül. Minden és semmi határán az Élő lelket kér a világ színpadára.
A hercegnő nem mozdult többé. Vonalak járták át és vetítették a végtelenbe halhatatlan lelkét. Függőlegesek törték át a vízszintesek falát, mint megannyi ultraibolya lézersugár.
Apró életjel sírta dalát a hangok tengerébe, az idő Vén ura befogadta. Hivatalos kérelmét a sorsok rendezett egyformaságába öregítette.
Erő nélkül. Hatalom és bölcsesség nélkül. A legkisebb egység a létezés ok okozatán.
A hercegnő egyszerű sorban nevelkedett a világ falankszterében. Nap nap után, holdas éjeken csillagokba vágyva, föld hívta haza, kristálypalotába. Lépésenként koptatta az időt, élt, amíg meg nem halt, majd élt újra megint.
     Hol nem volt, hol igen. Kislány és nagylány, aztán meg szép eladó leány. Megvették, hazavitték, megsütötte a vacsorát, ha úgy hozta az élet.
Történetek sokasága volt minden vagyona. Félelmek uralták, vastag bokáján szűk volt a kemény marhabőr cipő. Haján évtizedes festék, látása rövid. Lassan lett úrrá rajta a felejtés, arcára kérget vont minden éjszaka.
Kicsi volt, és jelentéktelen. Ostoba és tehetetlen. Világtalan látomás.
Istenem, kérlek, ébredj fel benne!

     Kétezer tizenháromban a Földre ér a fény. Ébredjen, akinek álma ekkor ér véget.

Adventi ima

Kérlek Uram, adj türelmet a felejtéshez,
Hitet a tudáshoz,
Békességet a hithez

Adj csendességet a belső sötétséghez,
Érzéki dallamot a beszéd hatalmához
Gyermekeket, hogy kiérdemeljem a boldogságot
Társat, hogy ne zavarjon az öt érzékszerv vak börtöne.

Adj fegyelmet az élethez,
bátorságot a létezéshez, alázatot a halálhoz.
Hitet a hétköznapokhoz. Utat a világossághoz.
És Mindenki lelkéhez, hogy adni tudjak.