"Megtaláltam újra. Mit? Ami örök. A tengert, egybegyúrva a nappal." Arthur Rimbaud

     Ma pesszimista vagyok. Szürke, mint a világ. Süket, mint a harangtorony ha eláll a szél és a harangozó delériumos álmát alussza kezében az üres miseboros üveggel. Ülök a testemben, nézek ki a felső résen. Azon gondolkodom, mi történt az emberrel pár ezer év alatt? Hová lett a bölcsesség, a lendület, a világmegváltó regények óriási élő szinpadai? Ott van bent. A belső világ vak sötétjében. Az egyforma mondatok mögött. Mi lehet az oka ennek a bezártságnak? Az érzékszerveink összehasonlító emléktára a múltból hoz precedenst minden egyes észleléshez. Kategorizál, osztályoz, az agy előre gyártott fontossági sorrendeket használ. Minek ehez belső érzékelés?...

     A kanapén ültünk, a lányom és én. "- Anya,tudok játszani a hajaddal. Az oviban volt időm jól megfigyelni hogyan kell. Akkor, amikor mellém ült egy kislány, aki mindig ezt csinálja. Először elfutottam. Aztán, amikor a hajamhoz nyúlt, én is csináltam amit ő. Így álcáztam magam."

     Lennie kell valaminek itt a földön, amit boldogságnak hívnak. Már nam elég tudni a nagy titkokat...

     ...Óarany színkavalkád perzselte fel a homok dombokat. A játékos, vidám szél rendekbe hordta a homokot, ritmikus hangmélységeket szerkesztett a készülődő kristálytiszta esőcsppeknek. Az áttetsző felhők alatt is jól látszott a napsugarak fényszögének ívgörbülete. Óriás geometriai alakzat terpeszkedett a világ közepén, mindennél magasabb, szélesebb és mélyebb. Éppen a sarkában kuporgott egy néma fiú. Haja nincstelenre vágva, selyemből szőtt puritán lepelruha rajzolta körül lényegretörően szálkás alkatát. Ahogy lábait az álláig húzta, egészen úgy nézett ki ő is, minha a nagy négyzet alapú építmény kicsinyített mása lenne. Kezével a haját bámulta. Ahányszor megérezte az apróra vágott új rendet, valami megfoghatatlan kerítette hatalmába. Ma belép majd az ajtón. Nem mozdult, várt, hogy teste felélje az megmaradt privilégiumokat.
     Az ajtó hangja volt az utolsó, amit hallott. A fény pengevékony éle feladta, hogy átvágja a kőmonstrumot. Napokig gyalogolt vakon, süketen. Akeze kétségbeesetten követte a falak apró jeleit. Beszéltek hozzá. Régi, megszokott hansorokkal tépték fel agyában az emlékképek utolsó láncolatait. Nem merte elengedni a falat. Végül az engedte el őt, amikor nem emlékezett már többé, miért tartja oldalra a kezét. Derékig érő haja átölelte ruhátlan testét, mely talán már nem is létzett. A súlytalanság nem érte váratlanul. Érezte ahogy felemelkednek a lábai, és azok is olvasni kezdik az ősi kőfalak történeteit. Leányok vették körül fésülték gyönyörű haját. Az utolsó képeken maga is leány volt, a legszebb, a legnemesebb, a leginkább árva. Végül nem maradt más, csak a létezés hangtalan, folytó lebegése. Érezte, ahogy a középpont felé haladnak a jól felépített, valaha biztonságos határok. Atomokra esett szét, mindent megtöltött a rengeteg elszabadult törmelék. Új helyet, szabad távolságtartást követeltek a felfoghatatlanul apró részletek. Átérezték és elengedték egymást, egyenként élték át a találkozás és veszteség elviselhetetlen katarzisát. Búcsúzások, ébredések, ölelések és elmúlások pulzáltak megállíthatalanul és végtelenül. Az öröklét telítődött és elérte a kamra falait. A leírhatatlan nyomás új rendet teremtett. Itt semmi nem maradhat ami magában is élő. Belső robbanások ezrei vonták össze a renitens egyediséget. Minden hasonlít valamihez. Amiből már van, annak mennie kell. Egyetlen, apró kő koppant az anyag határán. Nem maradt más, csak az ébenfekete fény lehetetlenre tömörített kohéziója. A kő bölcs volt. Hangonként koppant a kemény felületek ezernyi síkjával, majd megáltt egy résben, az aljzat mentén. Nem mozdult. Több tonnás nyomás nehezedett rá. Tűrte. De a fal nem tűrte tovább, és ellökte magától. Tehetetlen matériaként több kilométeres sebességgel ütközött, ahányszor a mogorva falak elhajították maguktól. Várta, hogy porrá zúzzák végre. De nem volt vége a brutális játéknak. Eszmélt az új rend tudata. Nem kéne ütni a falat. De hogyan?? Miért és ki??- Én! Dalolta egy cseppfolyós letört faldarab. Én. Sírt a márványsima felület melyen csúsztak a szikrák. Én, suttogta a mészkő, aki utált mindig lemorzsolósni. Én. Állt meg a szó a pillanat oltárán. Én teszem ezt velük. A hangommal. Alelkem belsejéből áradó hullámfrekvenciákkal. Visszaverődöm, mint a denevér dala. Élek. A kö koncentrálni keztett. Elengedte a keménységet, a felpuhult ébenfekete középpont egyetlen magként lebegett. Ellenállhatalan vonzást érzett. Katartikus, eufórikus reményt, hogy megtalálja a fényt. Atomsebességgel száguldott a nap felé, tökéletes precizitással kerülte el a szűk folyosó falait. Végűl kibomlott, szétterült, szára töretlen volt, harmatkönnyek gördültek levelein. Egyenes, vakító fájdalom tépte darabokra, ahogyan elérte a napot. A tövisek üvöltve vágtak utat a tehetetlen szárakon. Karmok tépték véresre. Újra lélegzett, megrázta felfoghatatlanul nehéz sörényét, lelke megtelt a legyőzhetetlen magabiztos nyugalmával. Egy falat látott, melyet pengeként hasított át a fény. Lépett. És élt megint.

- Mit szeretnél?- kérdezte egy hang.- Ki vagy?

Beavatott vagyok. Gyógyító. többé nem tudok senmmit, csak ha kérdezel.