Mert felnőttnek lenni azt jelenti, hogy kicsit nagyobb lesz a játszótér alapterülete

Csendesen hullott a hó. Hetek óta. Inkább hónapok óta. Egészen pontosan úgy történt, hogy az időjárás jelentő honlapokon előre jelezték, hogy mindenki készüljön fel, mert a tél első napjának első óráján elkezd majd esni, és el sem áll addig, ameddig a hóvirágokat csalogató tavaszi napsugár nem jelzi emailben a Köpönyeg szerkesztőségének, hogy itt az idő a változásra.

A hó tehát esett, esett, és ettől valahogy okafogyottá vált a hófelhők megjelenésével együtt érkező kínos hideg, és dekadens szürkeség. Barátságos idő volt tehát, át lehetett látni a dombokon, egészen a fenyvesig. Kicsi, de biztonságos házikó állt az erdő szélén. Kívülről egyenletes kültéri lazúrral felületkezelt, félbevágott rönkök borították. Óriási, félkör íves ablakai mögött piros, apró kockás karácsonyi függöny, fagyöngy mintával. Az emeleti erkélyről jól látszott a város, nem volt messze, a csengős szánnal hamar oda lehetett érni, ha elfogyott a teafű, a kakaópor, vagy kifogyott az elem a tévé távirányítójából.

A házban egy család élt, anyuka, apuka, egy szőke fiúcska, és egy apró fürtös szőke kicsi lány. Bent a nappaliban vidáman lobogott a kandalló tüze. A szomszédban lakó kalandos szemű nagypapa szívesen átjött, ha fogyóban volt a tűzifa. A nagymama is benézett, ha volt kedve, vagy ha lemerült a mobilja, és nem találta a töltőt.

 Ez éppen így történt azon a napon is, amelyen történetünk rátalált erre a mesebeli helyre. Most azonban nem volt jó a hangulat. A kicsi lányka bebújt a kanapén heverő puha takaró alá, és akárhogy könyörögtek neki, nem jött ki onnan. Már ígértek neki sütit, mesefilmet, hóembert, de még az orrát sem dugta ki. Pedig mindenki tudta, hogy ma jön a télapó, sok a dolog.

Odabent, a takaró alatti világban kicsit volt csak sötét. Azért kellett elbújni, mert  Picilány úgy érezte, nem illik bele a képbe. Mindenki tud valamit. A bátyja például óriási képeket festett vízfestékkel, hiába volt még csak első osztályos. Anya tökéletes sütiket sütött, még nagyapa is tudott fát vágni. Csak ő nem tudott semmit. Se sütni, se rajzolni, de még olvasni sem. Csak morgott ott bent magában addig amíg el nem aludt.

… Picilány duzzogva nézett körül. Semmi érdekes nem volt ott, csak néhány üres patanyom, talán szarvasé. Elindult az út felé. Unalmas betonjárdára ért, egy lakótelep szélére. A házak ablakai mind egyformák voltak. Alig látszott néhány darabka égbolt, az is mind sötétszürke a szmogtól. Emberek rángatták nyafogó gyerekeiket, rohantak a buszmegállóba, vagy épp az autójukhoz. Zaj volt, és egyenletes hétköznapi légkör. Odament egy járókelőhöz.

-         Jó napot. Ma jön a télapó. Meg tudná mondani kérem, merre van a hóesés és az ablakdíszek, meg az égők a fákról?

-         Hagyj békén kislány, sietek. Neked nem mondta anyukád, hogy nincsen télapó? Na jó, ha nem tudtad, azért ez így durva volt. Itt egy jó gyermekpszichológus névjegye, anyukád hívja fel, majd ő segít feldolgozni.    

  Picilány elmosolyodott. Ez is egy nézőpont, gondolta. Ment tovább. A zsebében süti morzsát talált a keze, azt morzsolgatta és énekelgetett magában. Átment egy kihalt játszótéren, keresztül bukdácsolt az éjjelnappali előtt iszogató bácsik melletti szűk járda peremén. Hamar körbejárta ezt a dekadens világot. Soha nem gondolkodott addig, amíg mindent jól körbe nem járt. Szerette, ha az összes adat együtt van, mielőtt elkezdte átgondolni a dolgokat. Utólag úgyis mindennek megvan a helye, kár lenne kihagyni egy talán később fontossá váló részletet.

Megállapította, hogy a lényeg valószínűleg az ablakok mögött lehet. Odahívott hát egy kerek felhőt, jól összetömörítette és ráült. Majd ezzel felemelkedik, és benéz az ablakokon. Kíváncsi természetű volt, érdekelték az emberek. Benézett tehát ezerkétszáz hetvennyolc ablakon. Mindenhol ugyanazt látta. A legtöbb mögött anyukák, apukák és gyerekek laktak, Felváltva vagy egyszerre beszéltek, szólt a tévé, ettek vagy aludtak.

Picilány végül bement egy lépcsőházba egy nyitva felejtett kapun át, és rendezte magában új tapasztalatait. Ebből a világból hiányzik a varázslat. Összetette hát kezecskéit, és ,ahogy otthon is mindig, mikor beköszönt a tél, nagy könnycseppekkel a szemében a hóra gondolt. És a télapóra, fagyöngyös függönyökre, sütire, kandallóra, családra .csak színezte, színezte a képeket a fejében, fantáziája beszökött az unalmas ablakokon, átírta a kifogásokat esélyekre, a nemeket igenekre.

És persze, mint a mesében, kulcscsomó összetéveszthetetlen hangjára lett figyelmes. Nyílt a nagy üvegajtó, és belépett rajta a közös képviselő, csinos mikulás ruhában, a kezében egy köteg áruházi szórólappal.

-         Na végre! – nézett fel Picilány a könnyei mögül. Hát, te meg hogy nézel ki??

-         Itt ez a módi, kislányom, ha nem álcázom magam közös képviselőnek, még a végén elvitetnek.

-         Értem. Sótlan egy társaság. Mi baja ezeknek?

-         Nem láttak még havat.

-         Télapó. Mi lenne, ha minden mondatukból kivennénk azt, ami igazából úgy sem jó semmire? Az unalmas, ismétlődő szavakat, és csinálnál belőle hóesést?

És megtették. Vihorászva bujkáltak egész nap, és elloptak minden feleslegesen egymáshoz vágott mondatot, gazdátlan rágalmat, igazságtalan vádat, nemeket, nemtudomokat, annyi lett belőlük, hogy majd meg szakadtak alatta. Összegyűjtötték a tér közepén, és télapó mindből hóesést csinált. Így történt, hogy abban az évben rekordot döntött az éves csapadék mennyiség.

 …Picilány megdörzsölte a szemét. A szobában már sötétség derengett, csak a kandalló tüze világított. Anya ért oda elsőnek, majd a többiek.

-         Kicsim! De jó, hogy felébredtél! Üres volt nélküled a ház!- apára nézett, akinek a szemében még jól látszott egy szürke lakótelep emléke.

És mivel nem voltak még elegen, dallamos csengő szólt, majd beviharzott az ajtón még két gyerek, meg az anyukájuk, meg az apukájuk, aztán még kettő, egy vidám öreg fehér kutyus, meg a hozzájuk tartozó felnőttek. .Itt volt végre mindenki, anya testvérei és a sok unokatesó, nagyi és nagypapa. Picilány megfeledkezett minden bánatáról. Még kimentek a kertbe hóembert építeni.

Anya az ablakból nézte őket, és elgondolkodott, milyen hosszú út vezetett idáig attól a szürke, szmoggal telt decemberi naptól, amikor a szülei a lakótelep unalmas világában egyszer csak elvesztették a szavakat egy veszekedés közepén, de helyette  esni kezdett a hó. Akkoriban még kislány volt, csak bámult kifelé, mint aki csodát lát. Odahívta az öccsét, felemelte a kishúgát, hogy nézzék meg mi történik odakint.

Azt azonban nem árulta el senkinek soha, hogy az ablak előtt egy összegyúrt felhő pamacson meglátta utazni a télapót…