S míg a fák közt vad árny hatolt át
Térdemre dőltem,
S pengettem sebzett cipőm zsinórját
Mint lanton méla húrt”
A. Rimbaud
Az emlékezet titkos börtönszigetén születtem. Deportáltak egy tükör világba.
Itt nőttem fel, örök mozgásban. Gyermekként olvastam egy fiúról, aki öregedett, ha megállt. Hogy ne haljon meg túl hamar, szinte folyamatosan futott. Azon gondolkodtam, vajon miért nem ért körbe a világon, ha a föld gömbölyű. És hogy melyik a rosszabb. Ülni egy napot csendes beletörődéssel, és este elbúcsúzni az élettől, vagy belepusztulni a fáradtságba. Esetleg megtanulni a léptékeket. Futni, vagy futni hagyni az időt.
Hálás voltam, hogy ez csak mese. Elbűvölt a valós idő bölcsessége, amivel levette vállunkról a döntés terhét, és beosztotta az élet ritmusát. Jó volt az eleve elrendelés bűvöletében: megállíthatatlanul fejlődni, okosodni, csak úgy feltartani a kezemet, ha vádoltak.
- Ugyan,- mosolyogtam a nálam nagyobbakra - hiszen csak az idő játszik velem. Majd kinövöm, felnövök hozzá, túlnövök rajta.
Beköszöntött a jövő ígérete. Lehetett vele dacolni, tékozolni a megvalósíthatatlan ötleteket, barátokon túllépni, újabb feltételeket szabni a szerelemnek.
- Majd máskor, majd legközelebb, majd egyszer, ha tökéletes leszek...
Lassú voltam, mint mindig, hát engem is utolért a múlt ítélete. Szembejött velem az első vád, alig tudtam eltáncolni előle. Rossz döntések, elmulasztott lehetőségek, sértett barátok szóáradata sodort el, tehetetlenül vágyódtam a part felé.
- Ha jóvá tehetném, ha megállíthatnám, ha újra kezdhetném..
Végül kitagadott a jól bevált dinamika. Dermedten álltam az emlékeimre hivatkozva. Kétségbeesetten próbáltam azonosítani magam. Naphosszat a fotóimat mutogattam.
- Elnézést uram! Ismeri ezt az embert? Hölgyem, nem látta véletlenül a képen látható eltűnt személyt?
Átnéztek, sőt, átgyalogoltak rajtam. Fantom lettem. A többiek, a kegyeltek, akik tudták mit kell tenni, csak áramlottak körülöttem. Itt az idő vége. Bekerített a végtelen.
Kiemelkedtem néma kiáltással. Szédített a mélység, rettegtem a magasságtól.
- Majd kinövöm!.. Majd egyszer!.. Ha jóvá tehetném…
Összehúztam magam, mint egy gömb. Becsuktam a szemem, bezártam a fülem, befogtam a szám. A gömb, amivé váltam beköltözött a lelkem belsejébe. Régi életem áthatolhatatlan csigaházként vett körül. Jó lett volna kibújni, nyújtózkodni, látni a felhőket, ahogy rohannak az égen.
Uralni akartam az időt, de a belső kör kitárta bennem a bölcsesség felelősségét, és szórta, csak szórta a képeimet a szakadékba. Mosolygó arcok, tökéletes pillanatok, bizonyítékok, vádiratok, jegyzetek, álmok, millió fotó, mint megannyi lefelé zuhanó jégmadár.
- Szeretném, ha élnél újra. – szólt a bölcsesség.
Az emlékek rengetegének súlya elveszett. Szédületes könnyedséggel lépett helyére az emlékezet ősi ritmusa.
Tudom ki vagyok most. Most, mindig, örökké. Kérek egy jelet!
A jelen már várt. Ott volt mindig is, csak én nem vettem észre. Pontosan, hibátlanul dolgozott. Teljesített minden instrukciót. Emberek jöttek, mentek, földrészek mozogtak, fák nőttek az égig, és nyugodt, szisztematikus precizitással megmentettek az életnek. Kaptam házat, hazát, szeretőt. Gyermeket, szülőt, barátokat. Egzisztenciát, egészséget. Csak egy valamit nem kaptam. Időt.
A távolban kirajzolódott egy másik jelen. Hívogató, ismerős, emlékezetes. Egyetlen lépés. Két lépéssel nem lehet átlépni egy szakadékot.
Felnőttem, tökéletesen, jóságban.
A világ kijelölte magából az én helyem. A világom itt van, volt, lesz. Letérdeltem a megkönnyebbülés súlya alatt. Létezem! Magamat adhatom végre!
Köszönöm egy tanítványomnak, hogy ma megmutatta nekem, a jövőbe látás képességének értelmét. Az áramlás körbeöleli a létet. Elég, ha megérezzük, megérkezett e már a feladat. .
